Eszmecsere Debrecenben

Tanulmányi útra kerekedett fel a Beregi Múzeum csapata szeptember 4-én: meglátogatta a Debreceni Református Kollégium Múzeumát, ahol a szíves vendéglátás után Dr. Gáborjáni Szabó Botond igazgató és Dr. Keczán Mariann igazgatóhelyettes mutatta be a több száz éves hagyománnyal rendelkező kollégium múzeumának értékes gyűjteményét.

Majd a várostörténeti rollerezésen megismertük a városközpont nevezetes épületeit, helyszíneit.

A Szabó Magda Emlékházban Mariann lelkes tárlatvezetésén és az írónő életének tárgyain, képein keresztül pillantottunk bele a munkásságába és Debrecenhez fűződő kapcsolatába.

Ebéd után pedig a Déri Múzeum kiállításaiban barangoltunk szakmai és kevésbé szakmai szemmel...

Tovább a képgalériához...

„Naményi Futball Club, plébános-tragédia, tanítói jubileum és naményi „Bagamérik”

Folytatjuk írásunkat, amelyben régi nyarak vásárosnaményi eseményeiről olvashatnak.

A 20. század fordulója után a nagyobb települések után a kisebbeket is elérte a „futball-láz”. Ennek hatására 1912 augusztusának második felében Vásárosnaményban is megalakult a helyi futball egylet. A Mátészalka nevű társadalmi hetilap akkori szerkesztői eképpen fejezték ki erről a véleményüket: „Úgy látszik, hogy a naményiak is kezdenek már falusi vegetálásukból modernebb életre ébredni”.

Az említett hetilap már nem volt ilyen szűk szavú a Mátészalkai Ifjúsági Futball Club és a Vásárosnaményi Futball Club között 1913. július 20-án lezajlott „futball versennyel” kapcsolatban. A nagyszámú közönség délután 3 órakor érkezett meg a helyszínre, majd megjelentek a mátészalkai futballisták is, akik fehér blúzt és fekete nadrágot viseltek. A naményi játékosok azonban késtek, s mivel egyre nőtt a nézők türelmetlensége „a mátészalkai ifjúság, hogy némileg kárpótolja a már elmaradni látszó versenyt, saját csapatát két részre osztva játszani kezdett”. Játékuknak a megeredő eső vetett véget, a nézők és a játékosok is elindultak hazafelé. A szakadó esőben aztán szekereken megérkeztek a vásárosnaményi játékosok, ennek hírére szépszámú közönség gyűlt ismét össze, amely lelkesedve nézte a mégis megtartott mérkőzést. Közben megállt az eső, s az első 10 perc után „Béress Laczi egy váratlan gólt rúgott be az ellenfél kapuján”, amelyet egy második követett. Ezután a naményi játékosok erőteljesebben kezdtek játszani, amelynek eredményeképpen be is repült a labda a mátészalkaiak kapujába. Több gól már nem született a mérkőzés során, így „lelkes éljenzés közepette hirdette ki Márkusz Dezső bíró az elért 2:1 eredményt”. Az 1910-es években működő futball csapatról nem, a későbbiről azonban maradt fent fotó az utókor számára.

Vásárosnamény futballcsapata az 1960-as évek elején

(Forrás: Beregi Múzeum)

1926. július 1-jén ünnepelte tanítói működésének huszonöt éves jubileumát Boruch Gyula gergelyi római katolikus tanító. Szűk körben ünnepelt, csupán tanító társai és azok családtagjai voltak jelen. Felkereste Gacsályi László a Beregi Általános Tanítóegyesület elnöke, Szilágyi Erzsébet gergelyi tanítónő, Gáll János vásárosnaményi és Csoknyay Bertalan gergelyi iskolaigazgató. A jubilánst, „ki még ennyi ünnepeltetésre sem várt, Csoknyay Bertalan melegséget sugárzó és könnyeket fakasztó szavakkal üdvözölte”. Azután Szilágyi Erzsébet tanítónő egy mezei virágból kötött csokrot nyújtott át az ünnepeltnek. Boruch Gyula meghatottan köszönte meg a baráti ünneplést.

Csoknyay Bertalan gergelyi iskolaigazgató és tanító

(Forrás: Beregi Múzeum)

A vásárosnaményi római katolikus egyház híveinek igen nagy volt az öröme 1930 augusztusában. A településen ugyanis nem volt önálló katolikus egyházközség, a hívek lelki gondozását a vitkai plébános látta el. A vásárosnaményi lelkészség 1926-ban történt megszervezése után a hívek megfelelő templomra vágytak, s ennek ügyét két helyi földbirtokos, Eötvös Sándor császári és királyi kamarás és fivére, Eötvös Tamás is a szívén viselte. Hétköznapokon ugyanis a bérházban lakó plébános egyik szobája szolgált kápolnaként, vasárnaponként pedig az állami elemi iskola egyik tantermében tartották meg a miséket. 1929-ben a naményi hívek adományaiból igen nagy összegért, 12.000 pengőért a lelkészség római katolikus templom és plébánia építésére a község legelőkelőbb helyén – a mai Rákóczi és Alkotmány út sarkán – 780 négyszögöl méretű (kb. 2800 m2) telket vásárolt. A négy utcára néző saroktelken aztán Székely Gyula, a Szatmári Egyházmegye apostoli kormányzója 30.000 pengő összegben plébániát építtetett a vásárosnaményi híveknek. Az épület lovag Ortutay Gyula vármegyebanki vezérigazgató, egyházi főgondnok vezetésével épült a mátészalkai plébánia méretei szerint. A plébánia utcai frontja egy 20 méteres szükségkápolnát foglalt magában, az udvari részen pedig a későbbi plébános lakása kapott helyet, három szobával, konyhával, kamrával, hallal és fürdőszobával ellátva.

A vásárosnaményi római katolikus kápolna és plébániahivatal

(Forrás: Internet)

A ma is álló épületet 1930. augusztus 9-én fedték be cseréppel és októberben már lakhatóvá is válhatott. A vásárosnaményi római katolikus egyházközség első plébánosa Kohányi István volt.

Kohányi István vásárosnaményi plébános

(Forrás: Beregi Múzeum)

A fenti eseményekkel egy időben a vitkai római katolikus egyház plébánosa Erdélyi Alajos volt, aki 1925 óta látta el a papi teendőket a településen. 1932 szeptemberének első hetében azonban halálos vízi baleset érte. A kellemes időjárást kihasználva „Vásárosnamény közelében a gondjaira bízott gyermekekkel fürödni ment a Tiszába”. Egy kisgyermeket felvett a vállára, s úgy ment a vízbe, de elkapta egy örvény. Utolsó erejével még a közeli homokzátonyra tudta dobni a gyermeket, azután elragadta a víz és elmerült. Holtteste csak később került felszínre.

Erdélyi Alajos vitkai plébános

(Forrás: Beregi Múzeum)

1938 júliusában is tragikus baleset történt, a helyszín azonban nem a Tisza folyó, hanem Braun Andor gazdasági gőztégla- és cserépgyára volt. A gyár egyik munkásának, a 15 éves Csatlós Pálnak elkapta a kezét a henger és valósággal ízekre tépte. A fiatal fiút eszméletlen állapotban szállították be a mátészalkai kórházba. Már-már úgy tűnt, hogy az orvosoknak sikerül megmenteni az életét, amikor vérmérgezés lépett fel, s két napi haláltusa után elhunyt. A szerencsétlenség ügyében a felelősség megállapítása végett vizsgálat indult.

1960 júniusától érdekes látványban lehetett része annak, aki a Vásárosnamény-Beregsurány közötti főúton közlekedett, az út mellett serényen kapált, netán egy Zetor traktort vezetett. Tricikli szelte az utat, amely fagylaltot árusított, de nemcsak gyerekek részére. Husovszki Bélánét, a vásárosnaményi földműves szövetkezet mozgóbolt-árusát „Csaroda határában egész csapatra való gyerek éljenzése fogadta”, s pár pillanat múlva már kattogott is a gömbszaggató kanál és „piroslott a fagylalt a pihekönnyű tölcsérek tetején”. Vásárosnaményban 11 árus adagolta akkor a fagylaltot, s közülük négyen háromkerekűre pattantak és nyakukba vették a járás tágas határát. Husovszkiné elmondása szerint naponta akár 700 gömb fagylaltot is kimért Beregsurányig.

Fagylaltárus triciklivel Gergelyiugornyán (1965)

(Forrás: Beregi Múzeum)

 

Filepné Kiss Renáta

„Száguldó cirkusz”, csudafa-tragédia, Rózsa Sándor imitátor és lefülelt valutacsempészek

Folytatjuk írásunkat, amelyben régi nyarak vásárosnaményi eseményeiről olvashatnak. Mert Vásárosnaményban mindig történt és történik valami!

1930 nyara különösen bővelkedett eseményekben. Június 17-én Vásárosnamény, Gergelyi, Ugornya, Jánd és Vitka közös szervezésében impozáns felvonulással egybekötött ének- és tornaversenyt tartottak. A községek 728 tanulója lelkes tanítóik vezetésével a gergelyi füzesbe ment, ahol a helyiek már egy ideje a majálisokat tartották. Az ünnepély a „Hiszekegy” éneklésével kezdődött, amit Rostkovitz Olga naményi tanítónő ünnepi beszéde, majd szavalatok és énekszámok követtek. Az esemény a madarak és fák védelmére vonatkozó fogadalomtétellel és a „Himnusz” eléneklésével zárult. Ezután az I-III. osztályosok versenyével folytatódott a nap. Mindegyik csapat dicséretben részesült, de külön kiemelték Szilágyi Erzsébet gergelyi tanítónő saját maga által alkotott zenés gyakorlatát és Dr. Vajas Sándorné tündéries gyermekjátékát.

Szilágyi Erzsébet gergelyi tanítónő

(Forrás: Beregi Múzeum)

Dr. Vajas Sándorné vásárosnaményi tanítónő

(Forrás: Beregi Múzeum)

Délután a felsőbb osztályosok versenyén a gergelyi csoport zenés gyakorlata, Rostkovitz Olga egyenruhás csapatának buzogány gyakorlata és Papp Teréz tanítónő precíz tornamutatványai arattak sikert. Az ezt követő egyéni versenyszámok győztesei a vendégek által felajánlott díjakat vihették haza. Az esemény sikerét jelezte, hogy a közeli mezőkön dolgozó embereket is oda vonzotta, akik közül többen így vélekedtek: „Soha életemben nem láttam ilyet. Elnézném reggelig is".

Az utóbbi időben Vásárosnamény több alkalommal is otthont adott különböző versenyeknek, 1930. július 27-én azonban egészen más jellegű sportesemény színhelye volt. Kerékpárosok helyett a Tiszántúli Automobil Club által rendezett Debrecen-Nyírbátor-Mátészalka-Vásárosnamény-Halásztanya-Rakamaz útvonalú, nyílt országos bajnoki gyorsasági- és túraverseny indulói haladtak keresztül községünkön. A verseny vasárnap reggel 5 órakor vette kezdetét Debrecenben az Angol Királynő Szálloda előtt, majd a résztvevők Nyírbátort elhagyva Mátészalkán való kötelező 20 perces tartózkodás során elfogyasztották reggelijüket. A versenyzőkkel együtt érkezett Mátészalkára Kállay Miklós kereskedelmi államtitkár, akit diadalkapuval fogadtak. A Mátészalka-Vásárosnamény útvonalon még a reggeli órákban végigszáguldottak az automobilok, motorkerékpárok és háromkerekű kisautók. A túraverseny távja 200, a gyorsaságié 8 kilométer volt. A közönség részéről igen nagy volt az érdeklődés a verseny iránt.

"Száguldó cirkusz" Namény főutcáján 1930. július 27-én

(Forrás: Beregi Múzeum)

Településünkön 1930 augusztusa sem telt el sportesemény nélkül. A vasárnaponként megjelenő Szatmár és Bereg nevű hetilap mátészalkai szerkesztőiben felvetődött a gondolat, hogy egy verseny kiírásával fel lehetne lendíteni a tenisz-sportot. Vásárosnamény és vidéke úri közössége pedig mindezt a gyakorlatban is megvalósította! Az első nap mérkőzéseit augusztus 8-án Ujhelyi Kornél vitkai földbirtokos a saját teniszpályáján rendezte. Az összecsapások augusztus 9-én és 10-én Vásárosnaményban folytatódtak volna, de „a bekövetkezett esős idő miatt az igen érdekesnek és izgalmasnak ígérkező versenyt befejezni nem lehetett.” A versenyen a Tomcsányi család (Dr. Tomcsányi Vilmos Pál, Tomcsányi Kató, Tomcsányi Klári, Tomcsányi Zsuzsó, Tomcsányi Zsóki) és az Ujhelyi család (Ujhelyi Kornél, Ujhelyi Kornélné, Ujhelyi Sándor) mellett többek között Dr. Máthé Béla és felesége (a Beregi Múzeum Rákóczi úti épületének, a Máthé-kúriának az építtetői és akkori lakói), valamint Dr. Janka Sándor, Kovách László és Bay Klári is részt vett.

Tomcsányi Kató és Ujhelyi Kornél a Tomcsányi család teniszpályáján

(Forrás: Beregi Múzeum)

1931 júliusában különös mérgezési ügyben indított nyomozást a vásárosnaményi csendőrség. Szilvássy Katalin 5 éves helyi gyermek több társával együtt Palócz József szomszédos kertjében játszott. Egész nap jól érezte magát, este azonban amikor édesanyja lefektette, hirtelen rosszul lett. Heves gyomorgörcsök kínozták és csakhamar elvesztette eszméletét. Anyja rémülten rohant orvosért, aki a gyermeken mérgezési tüneteket állapított meg. A kicsi később sem nyerte vissza az eszméletét, így már nem tudta lenyelni a neki adott hánytatót, s másnap reggel meghalt. A csendőrség a nyomozás során megállapította, hogy a kis Katalin és társai játék közben szúrós bogyókat szedtek össze a kertben, amelyekből várat építettek. A kislány minden óvatosságról megfeledkezve, szinte öntudatlanul a szájába vett és összerágott néhányat, amelyek a redőszirom (csudafának vagy csattanó maszlagnak is hívták) mérgező bogyói voltak. A nyomozás abba az irányban is megindult, hogy a gyermek haláláért terhelt-e valakit felelősség.

Redőszirom (csudafa, csattanó maszlag) termése

(Forrás: Internet)

Tragédiák később is történtek, s nemcsak gyermekekkel. 1934. augusztus 3-án Nagy János 42 éves vásárosnaményi műszerész a Tisza-menti füzesben egy telefonhuzalból hurkot kötött a nyakára és felakasztotta magát egy fára. Munkástársai indultak keresésére, de már csak a holttestére akadtak rá. Nagy János soha nem tett említést életuntságról, ezért senki sem tudott felvilágosítást adni tettének okáról.

A helyi csendőrség a nyíregyházi pénzügyőri nyomozócsoport detektívjeinek segítségével 1937 augusztusában egy nagyszabású bűnszövetkezetet leplezett le, amelyről több akkori hírlap is beszámolt! Weisz Ignácné vásárosnaményi lakosnál megmotozása alkalmával 3200 dollárt találtak. Weisznét a férjével együtt bevitték Nyíregyházára, ahonnan felkísérték őket a budapesti valutaügyészségre. A Weisz-házaspár vallomása alapján kiderült, hogy a valutacsempészés mögött egy egész bűnszövetkezet állt, és a náluk talált pénzösszeg csak kis töredékét képezte azoknak a küldeményeknek, amelyeket társaik segítségével folyamatosan kicsempésztek az országból. Beismerték azt is, hogy már hónapok óta rendszeresen foglalkoztak valuták vételével, eladásával és azok kicsempészésével. Öt személyt tartóztattak le, de ezzel a valutabűnügy nyomozása akkor még korántsem fejeződött be.

Winkler Zoltán vásárosnaményi fakereskedő telepén 1938 júliusában megjelent egy fiatalember, aki vitéz Zöld Lajos gazdálkodónak adta ki magát. Egy építkezésre való hivatkozással nagyobb mennyiségű fát választott ki, majd azzal az ürüggyel, hogy hív egy ácsot, kölcsönkérte a kereskedő kerékpárját és elkarikázott. Mivel nem tért többé vissza, a tulajdonos feljelentésére megindult a nyomozás, amely megállapította, hogy az illetőt valóban Zöld Lajosnak hívták, de katona és vitéz sem volt. Az is kiderült, hogy éppen a nyíregyházi fogház lakója volt, ahol lopásárt kiszabott hét hónapos büntetését töltötte. A már tizennyolcszor büntetett leleményes tolvaj kihallgatása során beismerte tettét, de azzal védekezett, hogy azért lopta el a kerékpárt, mert „nem volt pénze, hogy bejöjjön Nyíregyházára a büntetése letöltésére”. A bicikli sorsával kapcsolatban azt mondta, hogy „azt egy ismeretlen embernek 10 pengőért eladta, a pénzt pedig elitta”. Zöld Lajos büntetése letöltése után is a fogház lakója maradt, mert a bíróság előtt számot kellett adnia újabb bűncselekményéért.

Egy évvel később, 1939 júliusában Kacsó Antal 19 éves vásárosnaményi legény is bűncselekmények elkövetésére adta a fejét. A fiatal fiú „sok ponyvaregényt olvashatott, főleg betyárromantikát, amelynek hatása alatt ő is felcsapott betyárnak”. Rózsa Sándort akarta utánozni, s valahonnan forgópisztolyhoz jutott. Benyitott egy özvegyasszony község széli trafikjába, rászegezte a revolver csövét és arra kényszerítette, hogy emelje fel kezeit. Miután az asszony ezt megtette „gyorsan pakolni kezdett, nagyobb mennyiségű trafikárut és 30-40 pengő készpénzt szedett össze, azután elmenekült”. Egy közeli tanyába is betört, ahol szintén fegyvert fogott a gazdára, majd annak kocsiján elvitt két mázsa búzát. Több hasonló bűncselekményt is elkövetett, mert a királyi ügyészség egy rendbeli rablással, hat rendbeli apróbb lopással és egy rablási kísérlettel vádolta meg. A törvényszék végül két esztendei fegyházra ítélte a bűnös útra tért fiatal legényt.

Ugyanezen év augusztusában Deutsch Henrik vásárosnaményi bőrkereskedő üzletét sem kímélték a betörők. Az udvarra nyíló ablak felfeszítése után a pénztárból 360 pengő készpénzt, a boltból pedig mintegy 2500 pengő értékű árut vittek magukkal. A vakmerő tolvajok kézre kerítésére eljárást indítottak.

Filepné Kiss Renáta

 

Vihar, halál, koponya és megvendégelt orvosok

A koronavírus-járvány ellenére elmondható, hogy Vásárosnaményban mindig történik valami. Nyáron is, s nem volt ez máshogy régen sem. Lássunk hát néhány nyári eseményt városunk történetéből!

A Tisza kiszámíthatatlan folyó, nyaranta számos vízi tragédiának a színhelye volt, és olykor még ma is az. 1910. június 15-én is szomorú eset történt a hullámai között. Stein Tóni, a Nyírmadai Takarékpénztár főkönyvelőjének fia ekkor érkezett meg Vásárosnaményba, s vendéglátóinak azonos korú rokonai fürödni hívták a Tiszára. Bár nem tudott úszni, nekilökte magát a Tisza vízének, de az ár a folyó közepére sodorta. Ott a víz alá merült, s mire fürdőző társai odaértek, belefúlt a vízbe. A szerencsétlenül járt ifjúnak csak a holttestét sikerült kifogni a vízből, amelyet nagy részvét mellett temettek el.

Napra pontosan egy évvel később, 1911. június 15-én szintén tragédia történt, de ezúttal nem a Tisza volt a helyszín. Délután 4 órakor a vásárosnaményi református templom tornyának renoválásához felállított állványról egy munkásember ittas állapotban leesett és szörnyet halt. A helyszínre érkező orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani.

A tavaly júliusban Nyírmada környékén történt pusztító erejű viharhoz hasonló eset régen is történt, mégpedig a Vásárosnaménytól akkor még külön álló településen, Gergelyiben. 1926 júniusának egyik hétfőjén este 9 óra körül hatalmas szél érte el a községet. A déli égbolt alján szokatlanul sötét felleg tornyosult, amely olyan gyorsan és hirtelen közeledett, hogy az embereknek alig volt idejük biztonságot jelentő fedél alá menekülni. Csakhamar hatalmas mennyiségű esővíz hullott alá, amelyet villámlás, csattanás, földet megrázó mennydörgés, fák recsegése, épületek roppanása és ablaküvegek csörömpölése kísért. A fél óráig tartó orkán után megbontott háztetők, tövestől kicsavart fák és összeomlott épületek maradtak. A gyümölcsfákban és a vetésekben több milliós kár keletkezett, de a legjobban File Gyula gazdálkodót sújtotta, akinek dohánypajtája kártyavárként omlott össze. Az idősebb Sziny Lajos kapujában álló ős akácfa pedig rádőlt a telefon és távírda vezetékére, s elszakította azt.

Ugyanezen év nyarán Vásárosnamény főterén lévő piac kövezése alkalmával a munkások ásói egy régi koponyát forgattak ki, amely „ott porladozott sok más társával együtt a fövényes földben”. Az egyik a gergelyi állami elemi népiskola szekrényében került elhelyezésre, a gyermekek legnagyobb örömére. A tanulók ugyanis nemcsak hogy nem féltek tőle, hanem „valami benső érzés arra késztette őket, hogy minél gyakrabban nézzék”. Akkoriban a lapos homloka és kiugró arccsontja alapján úgy vélték, hogy éltében tatár harcos lehetett, a feltételezést pedig a homlokán lévő beforrt kardvágás és buzogányütés nyoma is erősítette.

„valami benső érzés arra késztette őket, hogy minél gyakrabban nézzék”

(Forrás: Beregi Múzeum)

Vásárosnamény a XX. század első felében is helyszínéül szolgált megyei szinten is kiemelkedő eseményeknek! Schönpflug Béla, az 1923-ban létrejött Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye tisztifőorvosa ugyanis 1928. július 21-re településünkre hívta össze az első – a továbbiakban aztán évente, más helyszínen megrendezésre kerülő – megyei orvosgyűlést. Az egyik résztvevő, Dr. Géberjéni Balázs minden részletre kiterjedő beszámolójából megtudhatjuk, hogy a rendezvény kiváló lehetőséget adott arra, hogy a megye akkori orvostársadalma személyesen is megismerhesse egymást, megbeszélhessék a felmerült problémákat, s megpróbáljanak azokra megoldást találni. Igen nagy számban képviseltették magukat a vármegye orvosai. A vonattal érkezőket autók várták a vásárosnaményi állomáson, amelyek a rendezvény helyszínére, a helyi Vadászotthonba vitték őket. A gyülekezőket a köztiszteletben álló helyi gyógyszerész, pethendi Buday Ferenc tízóraira látta vendégül, de a vendégek fogadásában és ellátásában Dr. Lengyel Sándor járási tisztiorvos és kollégája, Dr. Kis Johanna is a segítségére voltak.

         

pethendi Buday Ferenc gyógyszerész (Forrás: Beregi Múzeum) 

   

Dr. Lengyel Sándor járási tisztiorvos (Forrás: Beregi Múzeum)

Dr. Schönpflug Béla elnök megnyitó beszéde után a szövetség titkára felolvasta jelentését, amelyet lelkes taps követett. A megüresedett pénztárosi állásra új személyt választottak, majd pénztárvizsgálat és egyéb adminisztratív ügyek megtárgyalása után élénk éljenek között bezárták a gyűlést. A résztvevőket ezután autók vitték a szőke Tisza partjára, s a nyárfák és füzesek alatt elfogyasztották ebédjüket. A kitűnő ételek és italok után pedig humorosnál-humorosabb felszólalások következtek. Ezután a társaság egyik része kártyacsatákban mérte össze tudását, másik része pedig lehűtötte magát a Tisza habjai között. A rendezvény egyetlen hölgyvendégét, Dr. Fogarassy István feleségét külön figyelemmel tüntették ki, „mert férje motorbiciklijén bátorkodott eljönni a gyűlésre.” Két fiatal orvos hegedűt kapott a kezébe és megmutatták, hogy a betegek mellett a vonót is jól „kezelik“. A fényes rendezésű és kellemes hangulatú gyűlést az indulás megszabott ideje szakította félbe, amelyet a résztvevők sajnálattal vettek tudomásul. Az orvosok nevében Dr. Géberjéni Balázs az elismerés és a hála szavaival köszönte meg, hogy a naményiak lehetővé tették és magukra vállalták a rendezvény megszervezését. Ő és kollégáinak egybehangzó véleménye szerint a rendezők annyi figyelmet, buzgalmat, tapintatot, odaadást és fáradságot pazaroltak ránk, amennyi egy nemzetközi kongresszusra is bőven elegendő lett volna". Csodálatukat pedig így fogalmazta meg: „hogy tudtak annyi szépet, annyi jót összehalmozni a naményiak erre az alkalomra, hát az merő csoda!” A résztvevők egy barátságosan eltöltött nap életre szóló emlékével tértek haza a naményiak vendégszerető köréből. Vendégszeretetünket tehát már akkor is megtapasztalhatták az ide látogatók, ami azóta is jellemző az itt lakókra.

A fiatalok régen is megtalálták a módját a mulatozásnak. Ez önmagában még nem is probléma. Gacsály Károly vásárosnaményi adótiszt azonban egy átmulatott éjszaka után szörnyű tettre szánta el magát. 1929. június 5-én, a mulatozás végeztével hazament édesapja lakására, s a szobaajtót magára zárva villanydróttal felakasztotta magát az ablakra. Mire a hozzátartozói észrevették mi történt, már nem lehetett rajta segíteni. Tettére nem találtak magyarázatot. Édesapja, Gacsály László a helyi állami elemi iskola igazgatója és a Beregi Általános Tanítóegyesület elnöke volt.

Filepné Kiss Renáta

 

Egy élvezeti cikk és a naményi fabrika 2.

Folytatjuk a naményi fabrika történetét bemutató írásunkat.

1949 októberében a dolgozók Palócz Sándornét választották meg a hivatal élére. A Nyíregyházán fermentált dohány 50-60 kilós bálákban érkezett vissza Vásárosnaményba, amelyet az exportálásig itt tároltak és gondoztak. „Jobb a dohány aromája, ha a dohány néhány évig érik. Van itt 1954-ben és 1955-ben fermentált dohány is.” – mesélte 1959-ben. Az alkalmazottak a válogatásnál vizsgálták a dohány minőségét, nedvességtartalmát és aromáját is. Ennek köszönhetően egyre kevesebb bálára került rá a „selejt” felirat.

Az 1960-as évek második felében régészeti feltárások helyszíne is volt a dohánybeváltó. A városunk területén talált leggazdagabb régészeti emlékek a bronzkorból származnak. Az egyik bronzkori lelőhely a vásártértől a dohánybeváltón keresztül egészen a mai Szent István parkig tartott. Az említett területen több sírt is feltártak azok mellékleteivel együtt. Később is végeztek ott kutatásokat, amelyek leletanyaga a Beregi Múzeum régészeti kiállításában bárki számára megtekinthető.

1967-ben az akkori újságokban több alkalommal is olvashattak cikkeket a vásárosnaményi dohánybeváltóval kapcsolatban, de azok nem pozitív hangvételű írások voltak. 1964 és 1966 között ugyanis visszaélések történtek, amelyek elkövetésében többen is részt vettek, de csak 1967-ben, a harmadik felvásárlási szezon kezdetén leplezték le őket. A szóban forgó időszakban keletkezett 64.552 forint összértékű átvételi többletet folyamatosan fiktív szerződésekre könyvelték el, amely természetesen mindig az elkövetők zsebébe vándorolt. A felderítésbe a nyíregyházi központ revizorai mellett a járási és a megyei hatóságok is bekapcsolódtak. A beváltó akkori vezetője tudott a visszaélésekről, de a szóbeli dorgálásokon kívül nem tett semmit azok megszüntetésére és 17 év után elbocsátották. A nyíregyházi megyei bíróság jogerős ítélete alapján 3 embert letöltendő, 6 vádlottat pedig felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt, az utóbbi személyeknek pénzbüntetést is kellett fizetniük. Emellett a bíróság a teljes kár és kamatai megtérítésére kötelezte a vádlottakat.

1967 júliusától Bittner János vezette a vásárosnaményi hivatalt, amelynek fő feladata a dohánybegyűjtés, a termeltetés és a szakirányítás volt. Munkatársaival szaktanácsot adtak és szakmai felügyeletet is elláttak, mert az emberek többsége korábban nem termesztett dohányt. Télen, a csomózott levelek leadásakor hosszú lovasszekér-sorok álltak a hivatal előtt. A termesztők örültek akkor, „valóságos népünnepély volt ez, előkerült a pálinka, a barabási bor, sokan még disznót is vágtak, mert beváltáskor egyből fizettünk, értékes volt akkor a forint, s jó ára volt a dohánynak” – emlékszik vissza a hivatalvezető. 1970-ben a szocialista munka üzeme lett a dohánybeváltó, s ezt a címet később több alkalommal is kiérdemelte.

A kincstár részére termelt és beszállított dohánylevelek beváltási árait a pénzügyminisztérium határozta meg és a Budapesti Közlönyben tette közzé, amelyről régebben a főszolgabírók, később pedig a polgármesterek tájékoztatták a termesztőket is. A dohány beváltási határideje évente változott, de mindig télen történt és a termesztőknek 5-6 hétig volt rá lehetősége.

Régebben a beváltási időszakokra a pénzügyminiszter jóváhagyásával a Gazdasági Egyesületek Országos Szövetségének elnöke dohánybeváltási gazdasági szakértőt nevezett ki. Az 1913-1914-iki időszakra például a vásárosnaményi hivatalhoz Szabó Elek vásárosnaményi, helyetteséül pedig Horváth József hetei lakos lett kinevezve.

Azt, hogy a termelő beváltáskor a beszállított dohányért 100 kilogrammonként mekkora összeget kapott a dohány minősége, osztályozása és ártétele határozta meg. Ezt dohánynemenként és levélosztályonként állapították meg (szivarboríték-levelek, 3 osztályú közönséges levelek, 3 osztályú kapadohány-levelek – ezek nikotintartalma magasabb volt –). A csomózatlan levelekért és a tiszta hulladékért kevesebb összeget fizettek.

A vásárosnaményi dohánybeváltót 1933 utáni évtizedekben is fejlesztették, korszerűsítették. 1959 nyarán 800 ezer forintos költséggel átépítették a hivatal egyik épületét, 1960-ban pedig mintegy 300 ezer forintot költöttek az udvar csatornázására és kövezésére, illetve konyhai fejlesztésre.

A dohánybeváltó szakácsai (File Istvánné, Nyiscsák Bertalanné és Magdi néni) munka közben (1988)
Forrás: Beregi Múzeum

1982 áprilisában a dolgozók szociális ellátásának javítása érdekében új, korszerű épület-komplexumot adtak át, amelyben ebédlő, konyha és a hozzájuk tartozó kiszolgáló helyiségek kaptak helyet. A létesítményt 4 millió forintért a helyi vegyesipari szövetkezet építette. Akkor a dohánybeváltó konyháján kívül a Bereg Hotel és a forgácslapgyár konyháján főztek még. A többi üzemben, így a ruhagyárban, a ládagyárban és az üveggyárban melegítő konyhák voltak, ahol a Bereg Hotelben főzött ételt szolgálták fel.

A dohánybeváltó dolgozói ebédelnek a hivatal ebédlőjében (1988)
Forrás: Beregi Múzeum

Az 1970-es évek elejétől ezen az országrészen tájjellegű termelést, állattenyésztést kívánt megvalósítani a felsőbb vezetés, s ennek következtében a korábban állami támogatással épített dohánypajtákat, simítókat és csomózókat nem tudták hasznosítani, a dohánytermesztés jelentősen visszaesett. Az 1980-as évekre stabilizálódott, a termesztési technológiát pedig folyamatosan gépesítették.

A dohánybeváltó hivatal egy része 1983-ban
Forrás: Beregi Múzeum

Az 1990-es évektől egyre több gépet használtak, a dohánytermesztés mégis nagymértékben visszaesett, a beültetett dohányterület megyénkben is jelentősen csökkent. A vásárosnaményi dohánybeváltóban megszűnt a dohányátvétel, a régi raktárépületeket már csak a nyíregyházi NYIDOFER Rt. fermentált dohánytárolójaként használták.

A privatizációt követően 1993 augusztusában a részvénytársaság a világ legnagyobb dohányfeldolgozójának, a Universal Leaf Tobacco (ULT) tulajdonába került, amely Nyíregyházán megalapította leányvállalatát – a NYIDOFER Rt. jogutódát, – a Universal Leaf Tobacco Magyarország Kft-t. A jogutódnál alapvető változás volt, hogy megszűntek a körzeti beváltó üzemek, így a vásárosnaményi dohánybeváltó is bezárta kapuit. Két felújított épületében 41 szobával, wellness részleggel és állandó vadászati trófea-gyűjteménnyel jelenleg a Hunor Étterem és Hotel működik.

A dohánytermesztés amellett, hogy megbízható és könnyen kezelhető bevételi forrást jelent az államnak Vásárosnamény közelében napjainkban is sok családnak biztosít megélhetést.

Filepné Kiss Renáta

Egy élvezeti cikk és a naményi fabrika 1.

„A dohányfüst valamilyen jótékony ködfátylat borít a világra; a pillanatok köznapi mámora ez a keserű boldogság és feledkezés […]”

(Márai Sándor)

Nem sok olyan növény létezett a történelem során, amely értékesebb és megosztóbb lett volna, mint a dohány. Az európai dohánytermesztés több mint 500 éves múltra tekint vissza. Az Amerikából származó növényt a spanyol felfedezők által ismerte meg a nyugati civilizáció, majd eljutott keletre és északra is. A XVI. század végén már Magyarország legtávolabbi részein is éltek vele. A Habsburgok magánkertjében dísznövényként kezdték el termeszteni. A dohányzás idővel mindenütt a társadalmi élet fontos részévé, majd egyik legfontosabb szükségletévé vált.

Európában a dohányzás pipázás alakjában, egyéni vagy társas kedvtelésként honosodott meg és terjedt el. A pipadohány kezelése, a kellemes keverékek összeállítása elsősorban a férfiak szórakozása és szenvedélye volt. A pipázásnak és a dohány kezelésének több kelléke is volt, például a leveles dohány apróra vágására szolgáló, kerettel ellátott deszkalapból és rászerelt késből álló dohányvágó, vagy a vágott dohány tárolására szolgáló dohányzacskó.


Dohányvágó és kostökből készült dohányzacskó
(Forrás: Beregi Múzeum)

Magyarországon 1851-ig szabad volt a dohánytermesztés, amellyel elsősorban a kisbirtokosok foglalkoztak. 1851. március 1-jével azonban bevezették a dohány egyedárúságát (monopóliumát), amelynek értelmében tilos volt dohányt az országba behozni vagy azon átszállítani, illetve termelni és előállítani. Az 1867. évi kiegyezést követően létrejött a magyar dohányjövedék, így a dohányt csak a kincstár részére, kivitelre, illetve saját használatra lehetett előállítani. Folyamatosan nőtt iránta a kereslet, s ezzel párhuzamosan a dohánytermesztésre alkalmas területek és a dohánygyárak száma is.

A dohány termesztőktől való felvásárlása a dohánybeváltó hivatalokon keresztül történt. Lehoczky Tivadar néprajzkutató, régész és történész 1881-1882-ben megjelent Bereg vármegye monográfiája című munkájában Vásárosnaménnyal kapcsolatban többek között ezt írta: „A város nyugati részét a Lónyayak kényelmes tornácos lakása s a dohánybeváltó hivatal épületei díszítik.” Régi leírások szerint 1862-ben már üzemelt a hivatal és fabrikának, vagyis gyárnak hívták. Ez volt a település első, állami tulajdonban lévő ipari üzeme.

Építésének pontos időpontját nem tudjuk, de az biztos, hogy 1853 előtt épült. A Debrecen Nagyváradi Értesítő nevű hetilap 1853. június 12-ei számából ugyanis megtudhatjuk, hogy a császári királyi dohánygyári főigazgatóság nagyobb összeggel járult hozzá, hogy a vásárosnaményi hivatal épületein építéseket, igazításokat és helyreállításokat (kőműves, asztalos, lakatos, kovács, festő, üveges, köteles és öntöttvas munkákat) végezhessenek. Ennek kivitelezésére a főigazgatóság árlejtési hirdetményt tett közzé, vagyis olyan nyilvános árverést hirdetett meg, ahol a munkát az a vállalkozó nyerte el, aki az elvégzendő munkákért egyben vagy külön-külön a legkevesebb összeget kérte. Az árverésre 1853. június 15-én reggel 10 órakor került sor a helyi hivatal irodájában.

Létrejöttében igen fontos tényező volt, hogy Vásárosnamény térségében nagymértékű dohánytermesztés folyt. 1890-ben Nyíregyházán is megszervezték a Magyar Királyi Dohánybeváltási Felügyelőséget, s ettől kezdve a nyíregyházi, nyírbátori, kisvárdai, vásárosnaményi és nagytárkányi hivatalok már nem a debreceni felügyelőség hatáskörébe tartoztak.

1904-ben megépült a Nyíregyháza-Vásárosnamény helyi érdekű vasút, amely hozzájárult Vásárosnamény fejlődéséhez és a két település közvetlen kapcsolatba került egymással. Ettől kezdve az itteni dohánybeváltó hivatal teljes készletét már nem Kisvárdán keresztül, hanem Vásárosnaményból közvetlen felrakodással szállították Nyíregyházára. Ennek megkönnyítésére 1905-ben megépítették a dohánybeváltótól a vasútállomásig tartó iparvágányt, amely ma is látható.

A dohánytermesztés sok család számára jelentett biztos megélhetést és munkát, amely márciustól-márciusig tartott. Amikor lesimították az utolsó dohányleveleket, már vetették a palántának való magot. A termesztést pajtaépítési akciókkal az állam is támogatta. A XX. század elejétől a környező falvakból sok férfi és nő idénymunkásként dolgozott a helyi dohánybeváltóban, vagyis nem alkalmazták őket folyamatosan.

A dohányt azonban nemcsak termesztették, hanem csempészték is. A Vásárosnaményhoz közeli Ópályi határában két komádi lakost, Berki Istvánt és feleségét Varga Krisztinát a mátészalkai csendőrök 1910. december 28-án a község határában dohánycsempészésen érték. Mindkettőjüket letartóztatták és a náluk talált közel 27 kilogramm dohányt elkobozták.

Az első világháborút megelőző években hat dohánybeváltó felügyelőség, 36 dohánybeváltó hivatal és 22 dohánygyár működött Magyarországon. 1915-ben Bereg vármegyében 36 településen termesztettek dohányt, amelyekből Beregsurány, Csaroda, Gergelyi, Tarpa, Tákos, Tiszaadony, Tiszaszalka, Tiszavid, Ugornya, Vámosatya és Vásárosnamény a mai ország területén helyezkedett el.

A XX. század első éveiben és a két világháború között korszerűsítették településünk dohánybeváltó hivatalát. 1901 és 1909 között 84.379 korona értékben az alábbi fejlesztések valósultak meg: a hivatal kezelői lakásában 2 darab új cserépkályhát állítottak fel, átalakították az I. számú dohányraktárat, 1 fúrt kutat létesítettek, újabb dohánylevél-raktárak épültek, a meglévő épületek tatarozásra kerültek, kikövezték az oda vezető kocsiutat. Helyreállították a hivatali kezelő lakását, léckerítés készült, emellett irodát, bizottsági szobát és őrszobát építettek, s kivakolták 3 raktár mennyezetét is. Az egyes munkálatokra – ahogyan korábban is – árlejtési hirdetményeket írtak ki. A hazai ipar támogatása érdekében előírás volt, hogy a munkát elnyert vállalkozó a felújítás során csak belföldön előállított építési anyagokat használhatott, a szállítandó ipari termékeket és a vasanyagokat pedig kizárólag belföldi gyárakból szerezhette be. Később, 1933 áprilisában kocsiút, betonjárdák, szélfogó üvegfalak kivitelezésére, illetve lakatos, üveges és mázolómunkák elvégzésére hirdettek versenytárgyalást.

A dohánybeváltó hivatal 1909-ben
(Forrás: Internet)

A vásárosnaményi dohánybeváltó több egykori vezetőjét és magas rangú tisztviselőjét ismerjük. 1877-ben Kohányi Róbertet nevezték ki vezetővé, ám 1880-ban áthelyezték Marosvásárhelyre. Maresch Emilről különösen sok információ maradt fent. A hivatal vezetőjeként számos alkalommal képviselte Vásárosnaményt és a dohánybeváltót hivatalos rendezvényen, így 1903. augusztus 30-án Nagykárolyban a piarista társház alapításának 178. évfordulóján is. Az eseményen részt vevő vendégek az új házfőnök lakosztályában találkoztak, majd „kis szíverősítőt véve az ebédlőbe vonultak. Az ebéd alatt a melyen fesztelen kedélyesség uralkodott számos pohárköszöntőt mondtak. A kitűnő hangulatban lefolyt ebéd délután 4 órakor ért véget.” Néhány héttel később, 1903. szeptember 20-án pedig munkatársa, Kőrössy Pál dohányjövedéki tiszt társaságában részt vett a Tiszaújlakon megrendezett Rákóczi-ünnepségen.

Maresch Emil és felesége támogatták a vitkai római katolikus egyházat, s 1909 áprilisában igen értékes tárgyakat ajándékoztak a templom részére. Adományoztak „egy kék selyem pluviálét (díszes papi palást – FKR) 100 korona, egy arany kelyhet 200 korona értékben, továbbá egy igen díszes fehér selyem baldochinumot és két magasan csipkézett gyönyörű albát (miseing – FKR).”

Az ő hivatali idejében, 1911 januárjában történt az a bűncselekmény, amikor egy Budai és egy Rác nevű gyermek közösen ellopott a dohánybeváltóból egy fegyvert, amelyet a vásárosnaményi csendőrök elkoboztak tőlük.

Az idő múlásával az ott dolgozóknak lehetőségük volt feljebb lépni a ranglétrán és ezzel arányosan nőtt a fizetésük is. 1911 júliusában Maresch Emilt a pénzügyminiszter a VIII. fizetési osztályba, 1918 tavaszán pedig a Vll. osztályba és dohánybeváltó felügyelővé nevezte ki. Munkatársát, Kőrössy Pál dohányjövedéki tisztet 1912 áprilisában a IX. fizetési osztályba és dohánybeváltó hivatali kezelővé, Marcs Andor vásárosnaményi lakost pedig hivatali gyakornokká nevezte ki.

Torma Ferenc 1907-ben a nagykállói dohánybeváltó hivatalnál kezdte a pályáját gyakornokként, 1926-ban került Vásárosnaményba, s élénken részt vett a település társadalmi életében. 1928-ban munkatársának mondhatta Veress Miklós dohánybeváltó főtisztet. De neki sem kellett sokat várnia az előléptetésre. 1932 júliusában a IX. fizetési osztályba került és kinevezték dohánybeváltó főtisztté, 1938 januárjában pedig a VIII. fizetési osztályba és dohánybeváltó felügyelővé. Munkatársát, Papp Imre ügyelőhelyettest a dohányjövedéki központ igazgatója 1938 augusztusában ideiglenesen szakaltisztté nevezte ki.

Torma Ferenc dohánybeváltó tiszt
(Forrás: Beregi Múzeum)

Gombita Sándor egykori vásárosnaményi lakos elbeszéléséből tudjuk, hogy a II. világháború előszeleként 1934-ben hadgyakorlatot tartottak a településen, és „a katonák a dohánybeváltóban voltak elszállásolva. Itt volt a laktanya akkor. A háború idején pedig a német hadseregnek a dohánybeváltóban volt a raktárbázisa.”

1945-ig a dohánybeváltó nemcsak begyűjtötte a dohányt, hanem fermentálta is, vagyis feldolgozta (érlelte, füllesztette), amelynek során kialakult annak sajátos zamata és élvezeti célra alkalmassá vált. Ez a folyamat februártól augusztusig tartott. Akkoriban a gépesítés minimális volt, az itt dolgozó több száz ember nehéz fizikai munkával, természetes úton végezte a fermentálást. 1945 előtt évente átlagosan 10-12 ezer mázsa dohányt dolgoztak fel.

A II. világháborút követően két fermentáló vállalat irányította a magyarországi dohánytermeltetést, valamint dolgozta fel a felvásárolt leveles dohányt. A keleti országrészben a NYIDOFER Rt. (Nyíregyházi Dohányfermentáló Vállalat), az ország többi részén pedig a DDT (Duna-Tiszaközi Dohánybeváltó és Dohányfermentáló Gyár).

1945 után megszűnt a fermentálás a dohánybeváltóban, csak felvásárló- és tárolótelepként működött. Vásárosnaményba tehát „csak téli álomra érkezett vissza a fermentált dohány, itt raktározták, forgatták, hogy aztán útra keljen a szélrózsa minden irányába”– mesélte Katona Józsefné akkori csoportvezető. Az 1940-es évek végétől dolgozott a dohánybeváltóban, három évig válogatta a dohányt, majd megismerkedett a préseléssel is. Ezt követően kinevezték csoportvezetőnek, s ezzel milliós értékeket bíztak rá. Később párttitkári tisztséget is betöltött és országgyűlési képviselőként is tevékenykedett.

1947-ben több bűnügyben is el kellett járniuk a vásárosnaményi rendőröknek, amelyek közvetlen vagy közvetett módon a dohánybeváltóhoz kapcsolódtak. Márciusban ismeretlen tettesek után nyomoztak, akik eltulajdonítottak 3 mázsa dohányt a hivatal V. számú raktárából. Néhány hónappal később, júliusban pedig egy nem mindennapi esettel találkoztak a rend őrei. Szegedi Lajos vásárosnaményi postaaltiszt a rendőrség segítségét kérte Fehér Sándor dohánybeváltói őr ellen, akinek a lakásában lakott a gyermekeivel. A ház ura előzetes bejelentés nélkül hozzáfogott a saját lakása lebontásához azzal az indokkal, hogy Szegedi nem fizeti rendesen a lakbért. A háztulajdonost nem érdekelte, hogy bérlője hat gyermekével együtt az utcára kerülhet. A rendőrség közbelépésére Fehér Sándor abbahagyta a ház bontását, ám felesége folytatta férje munkáját, erőszakkal leszedte az ajtókat és az ablakokat. Az apa ekkor ismét a rendőrség segítségét kérte, s miután neki adtak igazat, a tulajdonos felesége kénytelen volt visszahelyezni a leszedett nyílászárókat. A furcsa házbontás ügye törvényszék elé került.

(folytatjuk)

Filepné Kiss Renáta

Felébresztett diaképek

Kiállításaink – három hónapnyi kényszerszünet után – a napokban újranyitottak, de ez idő alatt a Beregi Múzeumban nem állt meg az élet. Sőt, alkalom nyílt olyan munkák alaposabb, elmélyültebb elvégzésére, ami „szezonban” könnyen felaprózódhat vagy tovább tolódhat. A veszélyhelyzet ideje alatt a kollégák – irodában, raktárban vagy home office-ban – kutattak, időszaki kiállítást terveztek és készítettek elő, blogoltak, digitalizáltak, népművészetet éltettek, műtárgyakat konzerváltak, karbantartottak, vagy épp játékra hívták a netezőket.

Így került szem elé a több évtizede a múzeum könyvtárában lapuló diakép-gyűjteményünk is, ami felvételeivel önálló forrásanyagot jelent a múzeumi munkához. Ezek a keretezett kis diafilmek megjelenésükkel és tartalmukkal is egy korszakra emlékeztetnek. Abból az időből valók, amikor az adattárolás egyik módja volt a diapozitív film és a prezentáció legmodernebb formájának számított a diavetítés.

 

...egy korszakra emlékeztetnek  

...egy korszakra emlékeztetnek

Bővebben ...

Namény kakastollas őrei

Egy település életében nagy jelentőséggel bír a közbiztonság, amelynek biztosítására, megőrzésére mindig szükség van, hiánya társadalmi és gazdasági feszültségeket gerjeszt. Régen a városokban a rendőrség, a községekben és a falvakban pedig az 1881-ben felállított Magyar Királyi Csendőrség ügyelt a közbiztonságra.

A csendőrség legkisebb egysége az őrs volt, amely Vásárosnaményban is működött, itteni létszáma átlagosan 7-10 főből állt, ahol csak altisztek (tizedes, szakaszvezető, tiszthelyettes, őrmester) és legénység (próbacsendőr, csendőr) szolgált. Az őrsöket a legalacsonyabb tiszti beosztású szakasz-parancsnokok irányították. A mai Kossuth Lajos úton álló őrs ellátta Kisvarsányt, Gergelyiugornyát és Jándot is.

Ahogyan a katonasághoz, úgy a csendőrséghez sem vehettek fel akárkit. Csak 19 és 40 év közötti, nőtlen (vagy gyermek nélküli elvált, illetve özvegy), gyermektelen, legalább 163 cm magas, jó fizikumú, feddhetetlen erkölcsi magaviseletű, írni, olvasni és számolni tudó és tökéletes hadi-szolgálati képességekkel rendelkező férfiak lehettek csendőrök.

Kijelölt működési területükön felügyeltek a közrendre, vigyáztak a személy- és vagyonbiztonságra. Kinyomozták, elfogták és átadták az illetékes hatóságoknak azokat a személyeket, akik megszegték a betartandó törvényeket és előírásokat.

A törvények és előírások minden állampolgárra vonatkoztak, nem volt ez alól kivétel Bremersz Dávid vásárosnaményi halászbérlő sem, akinek hálóját 1912. április 5-én azért kobozta el a helyi csendőrség, mert „állítólag a háló szemei nem feleltek meg az előírásos 4 cm nagyságnak.”

Az említett halászbérlő valószínűleg nem örült ennek az eljárásnak, egy helybeli halászt viszont minden bizonnyal boldoggá tettek településünk akkori rendfenntartói. Sikerült ugyanis kézre keríteniük azokat a tetteseket, akik 1912. március 28-ának éjjelén feltörtek egy torpedó alakú halkalitkát, amelyből egy nagy harcsát és több kisebb halat eltulajdonítottak. Így „a halorzók által tervezett zártkörű halestély elmaradt, mert derék csendőreink a bűntárgyat már elő is kerítették és felvitték a községházához.” A bárka így visszakerült jogos tulajdonosához.

A csendőrkerületi parancsnok csendőrtisztek által ellenőriztette az alosztályok működését és az intézkedések betartását. A vásárosnaményi őrsnél Hubay Győző csendőrhadnagy 1912. március 27-én tartott szemlét „és miután mindent rendben talált céllövő gyakorlatra vezényelte a csendőröket.” A hadnagyot később csendőrszázadossá léptették elő. Az 1930-as évek végén azonban a nyugalmazott százados a bűn útjára lépett, s 1938-ban sikkasztás miatt jogerős börtönbüntetésre és hivatalvesztésre ítélték.

A csendőrség egyenruhája és fegyverzete honvédségi volt, bár némileg eltért attól és saját jelzéseit is használta. A gyalogos csendőrök felszerelése szuronyos puska (később karabély), kard, járőrtáska, kézi bilincs és jegyzetfüzet volt. A tisztek pisztolyt és kardot viseltek, a legénység karabélyt és kardot.

A vásárosnaményi csendőrőrs 1934-ben
(Forrás: Beregi Múzeum)

A csendőrség fegyverhasználati szabályai nagyon szigorúak voltak, s nagyban különböztek a rendőrség ez irányú szabályaitól. A rendőrök kötelező önvédelmi eszköze a kard volt és csak önvédelemből használhattak lőfegyvert. A csendőröknek azonban bármilyen támadásra vagy támadási kísérletre azonnal tüzelniük kellett a fegyverükkel, ellenkező esetben hadbíróság elé állíthatták őket kötelességszegés miatt. A csendőrök szuronyos fegyvere hozzájárult a csendőrség tekintélyének növeléséhez, hatásos fellépéséhez, s egyfajta államhatalmi jelképpé vált vidéken. A szigorú fegyverhasználati szabályok ellenére sokkal gyakoribb volt a fegyvertus és a szurony használata, mint a lövés.

1911. augusztus 31-én mégis elsült egy csendőr fegyvere, ám nem egy bűnöző miatt. A véres eseményről akkor több környékbeli újságban is olvashattak az emberek. Illés Fülöp településünkön állomásozó csendőrőrmester féltékeny volt a feleségére, akit gyakran bántalmazott és azzal gyanúsította, hogy viszonya van egy káplárral (tizedessel). Vendégségbe hívta Szoboszlay János csendőrkáplárt, akire a vendéglátó ivás közben ok nélkül féltékenykedni kezdett, a káplár pedig a bajt elkerülendő visszament a laktanyába. Az őrmester erősen ittas állapotban a feleségére támadt, aki a bántalmazások elől a káplárhoz menekült. Az őrmester utána rohant, s a laktanya ajtajában találkozott az onnan hazafelé induló feleségével. A házastársak között hangos szóváltás kezdődött, mire a tizedes az asszony védelmére kelt. Az őrmester kirántotta a kardját, hadakozott vele, s ütésre emelte. A káplár ekkor a töltött fegyverét felettesére irányította, elsütötte, aki ennek következtében azonnal meghalt. Az esetről táviratban értesítették a kassai kerületi parancsnokságot, amely elrendelte a tizedes letartóztatását.

1914. március 13-án Keskeny József csendőrőrs vezető is kénytelen volt használni szolgálati fegyverét. Településünk izraelita lakosai ugyanis purimbált rendeztek, amelyre Csatlós István helyi gazdálkodó is elment, ahol rövid idő alatt ittas állapotba került. Többször is hazavitték, ám mindig visszament a bálba. Harmadik alkalommal az őrsvezető kísérte haza, ám dorongot fogott a csendőrre, aki önvédelemből keresztül lőtte őt, s azonnal meghalt. Az eset után a csendőrparancsnokság vizsgálatot rendelt el.

1912 májusában arról tájékoztattak a korabeli lapok, hogy sok hamis százkoronás bankjegy volt forgalomban, ezért az Osztrák-Magyar Bank új címleteket nyomtatott. Bereg és Szatmár vármegyékben egy kiterjedt pénzhamisító banda tevékenysége révén azonban nem hamis százkoronások, hanem 20 filléres, 1, 2 és 5 koronások kerültek forgalomba. Egresi Sándor vásárosnaményi csendőrőrmester a hamisítók nyomára bukkant, amikor a társaság feje, Bori Istvánné ilki lakos kislánya segítségével egy vásárosnaményi boltban egymás után többször is hamis 20 filléresekkel fizetett. A csendőrök több személyt is letartóztattak, akiket átadtak a debreceni törvényszéknek. A náluk történt házkutatás alkalmával ugyanis több primitív pénzhamisító eszközt találtak, ám „a velük gyártott pénzek kitűnően sikerültek, csak csengésük és tapintásuk árulta el, hogy nem valódiak.” 


     

20 filléres papírpénz (Forrás: Internet)

A különböző kerületek csendőrei számára időnként versenyeket szerveztek, ahol összemérhették erejüket és ügyességüket. 1926. június 23-án a debreceni kerületi parancsnokság székhelyén megrendezett csendőr-úszóversenyen nem volt okuk szégyenkezni a vásárosnaményiaknak: az altisztek egyéni versenyében 50 méteres gyorsúszásban Sándor József törzsőrmester 5 ponttal első, a legénység részére rendezett 50 méteres gyorsúszásban pedig Balogh Sándor csendőr 2 ponttal negyedik helyezést ért el.

A Beregben Csarodán, Tarpán, Lónyán és Barabásban is működtek csendőrőrsök, amelyek segítették egymás munkáját. Így a vásárosnaményi, a csarodai, a barabási és a tarpai őrsök „nagy apparátussal nyomoztak” egy 1926. december 26-án elkövetett vakmerő merénylet ügyében is. Az említett nap hajnalán, amikor még sötét volt, Csaroda előtt orvul rálőttek Lukács Jánosra, a Beregsurány és Vásárosnamény között közlekedő vásárosnaményi postaszállítóra. Több lövés is eldördült, de mindegyik célt tévesztett, egyik a postás közelében lévő fába csapódott. Szerencsésen bejutott Csarodára és jelentést tett az ottani csendőrségen. A nyomozás során megállapították, hogy „a lövéseket mintegy 150 méter távolságról adták le Lukács Jánosra, akinél meglehetősen nagy értékek voltak. A csendőrség feltevése szerint rablógyilkossági kísérlet történt és a tettesek azonosak lehetnek azzal a két emberrel, akik néhány héttel ezelőtt ki akarták rabolni az egyik környékbeli postahivatalt.”

A csendőrségnek a helyi államigazgatási szervek legfelsőbb vezetői (főispán, alispán, főszolgabíró), illetve a magyar királyi ügyészségek és bíróságok adhattak utasítást. Településünkön ‒ az 1923-ban Bereg vármegye Magyarországon maradt részén létrejött Vásárosnaményi járás központjában ‒ működött a Főszolgabírói Hivatal. A csarodai, tarpai, lónyai és barabási csendőrőrsök 1-1 dolgozója személyesen vitte oda havi jelentését.

Vásárosnamény csendőrei az elfogott bűnelkövetőket általában a Főszolgabírói Hivatalban lévő fogdában helyezték el. 1936 májusában ‒ Dr. Boér Endre főszolgabíró idejében ‒ kisebb szabású bűncselekmény elkövetése miatt Kostyuk Mihály lakatossegéd is hűsölhetett benne. Ám úgy döntött, hogy nem kíván hosszabb ideig a cellájában maradni és egy éjjel megszökött onnan. A hivatal egyik irodahelyiségébe beosonva „kinyitotta az ott elhelyezett vaskazettát, amelyből 360 pengő készpénzt és egy revolvert vett magához. Kézre kerítésére széleskörű nyomozást indított a csendőrség.”

Gombita Sándor egykori vásárosnaményi lakos így emlékezett a helybeli csendőrökre: „Gyalogosan vagy kerékpárral közlekedtek, mikor hogy követelte a sürgősség. Feltűzött szuronnyal mentek járőrözni kettesével. Rövid kardot, az oldalukon irattáskát, fehér kesztyűt és kakastollas kalapot viseltek. Keki színű egyenruhájuk volt, a tisztjeik fekete nadrágot viseltek, mint a honvédtisztek.[]Egy csendőr, egy közcsendőr is csak úgy nősülhetett meg, ha elérte az őrmesteri rendfokozatot, és a jövendőbelijének megvolt a kauciója letétben. 1000 pengőnek meg kellett lenni, vagy két szoba-, konyhabútor, kelengye, porcelánkészlet és más evőeszköz stb. Mindezt az őrsparancsnoknak kötelessége volt ellenőrizni, hogy megvan-e, és jelenteni kellett a területi csendőrparancsnoksághoz, hogy az engedély kiadható, és így kapott a csendőr nősülési engedélyt.”

Kiss Sándor vásárosnaményi csendőr tiszthelyettes 1932-ben
(Forrás: Beregi Múzeum)

1945 márciusában az Ideiglenes Nemzeti Kormány a csendőrséget mint testületet és intézményt megszüntette és feloszlatta, feladatait és minden jogkörét a Magyar Államrendőrség vette át a Belügyminisztérium felügyelete alatt.

Ezt követően rendőrség működött Vásárosnaményban is, amit 1947 júniusában egy személy meglátogatott. Ez önmagában nem lett volna probléma, hiszen naponta többen is megfordultak az épületben. Az illető azonban feltörte és kifosztotta a vásárosnaményi rendőrség bűnjel-kamráját, ahonnan minden mozgatható értéket, női és férfi ruhaneműket, ágyneműt, lábbeliket és egy ötlövetű pisztolyt töltényekkel együtt ellopott, több ezer forint értékben. Később megállapítást nyert, hogy a bűnjelkamrát M. Miklós, a rendőrségi konyha 21 éves kuktája fosztotta ki, aki a bűncselekmény elkövetése után megszökött.”

A helybeli rendőrségnek 1988-ig – a mai rendőrségi épület felépüléséig – Dr. Lengyel Sándor községi- és járási tisztiorvos egykori kúriája adott otthont.

Dr. Lengyel Sándor községi és járási tisztiorvos
(Forrás: Szatmár és Bereg vármegyék fejlődés és kortörténete)

Az átépített és kibővített házban ma a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kormányhivatal Vásárosnaményi Járási Hivatal Foglalkoztatási Osztályának dolgozói végzik munkájukat.

A vásárosnaményi rendőrség járási kapitánysága 1951-ben
(Forrás: Magyar Rendőr Fotóarchívum)

Az épület előtt ma is álló hársfa mellett valószínűleg gyakran sétáltak Vásárosnamény csendőrei is…

Filepné Kiss Renáta

Ez nem az a korona! – Szállodából áruház

Vásárosnamény a XX. század elején kezdett el igazán fejlődni és terjeszkedni. Ekkor épült a község főterén lévő egykori piactér körüli épületek nagy része, amelyek többsége ma is áll. Egy hajdan szép, díszes épületet azonban már csak régi fotókon és képeslapokon láthatunk: a Korona szállodát.

Vásárosnamény piactere a Korona szállodával (jobbra) képeslapon (1910)
(Forrás: Internet)

Az emeletes szállodában vendéglő is működött, nagyterme pedig számos rendezvénynek adott otthont. 1912 februárja különösen forgalmas időszak volt: február 11-én a református templomban felállítandó orgona-alap javára „Egyház-bál” került megrendezésre, 17-én pedig a Vásárosnaményi Polgári Olvasókör műkedvelői előadással egybekötött zártkörű táncmulatságot szervezett a saját pénztára javára.

A nagy sikerű rendezvények mellett azonban tragédia is történt a szállodában, amelyről a Nyírvidék nevű nyíregyházi napilap is beszámolt. Az 1928. április 19-ei számból megtudhatták az olvasók, hogy Belenyik Anna, a szálloda szobalánya az egyik vendégszobában zsírszódát (lúgköves tisztítószer) ivott, emiatt súlyos sérülésekkel a nyíregyházi kórházba szállították. „Öngyilkosságának oka vallomása szerint vőlegénye volt, aki húsvétkor nem jött el hozzá öntözni, hanem más lányt locsolt meg, amiből azt következtette, hogy őt már nem szereti.” Bár a lúgkő ivása rendkívül fájdalmas halálnem volt, a cselédek akkoriban gyakran választották az öngyilkosságnak ezt a módját.

Idősek elmondása szerint az egykori szálloda épületében később egy cipőkellékes üzlet, valamint egy Róth nevű cipőkereskedőnek és Farkas Izidor hentesnek az üzlete működött. 1940-ben a nagy helyiségű cipőbolt helyén Schveininger József vendéglőt és kocsmát nyitott.


Vásárosnamény főtere a szálloda helyén működő üzletekkel képeslapon (1940 körül)
(Forrás: Internet)

A XX. század első felében a falvakban és a városokban egyaránt jelen volt az Országos Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet hálózata, a „HANGYA”. Vásárosnaményi üzlete a szálloda közelében lévő „Bazár” területén működött, amely szintén városunk legrégebbi épületei közé tartozik. A „HANGYA” lerövidítette az áru és szolgáltatás útját, termeléssel, hitelezéssel, feldolgozással, kis- és nagykereskedéssel is foglalkozott.

1945-től az összes „HANGYA” vagyon kártalanítás nélkül államosításra került. Vidéki boltjaikat és telephelyeiket főként a földműves-szövetkezetek, majd az ÁFÉSZ (Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet) néven alakított szövetkezeti jellegű társaságok tulajdonába adta az állam. A Vásárosnamény és Vidéke ÁFÉSZ 1945-ben alakult.

A „Bazár” a főtéren, bal oldalon a „HANGYA” szövetkezettel (1920)
(Forrás: Beregi Múzeum)

1945 és 1958 között nagy összegű kereskedelmi, kulturális és egészségügyi beruházások történtek Vásárosnaményban. Felépült többek között az ország második legkorszerűbb műmalma (hengermalma), a megye egyik legkorszerűbb sütőüzeme, de szülőotthonnal, egészségházzal, járási kultúrházzal, valamint új kórházzal, középiskolával és közkutakkal gazdagodott a település. A vásárosnaményi lakosokat büszkeséggel töltötte el, hogy 1954-ben „itt épült fel az egyik legszebb földművesszövetkezeti áruház, közel 2 millió forintos beruházással”. S hogy hol volt az említett földműves-szövetkezeti áruház? Ott, ahová az egykor szépen díszített emeletes Korona szálloda épült, s ahol ma egy üzletlánc boltja található.

Az 1954-ben megnyílt áruház a megye legnagyobb szövetkezeti üzlete volt, a járás iparcikk-forgalmának mintegy felét bonyolította le. A földszint legnagyobb részét a női és férfi méteráru osztály foglalta el, de ott kapott helyet a kötött áru, illetve a játék- és cukorkaosztály is. Az emeleten egymás szomszédságában helyezkedett el a cipőosztály és a konfekciós osztály. Iványi István, az áruház kirakatrendezője gondoskodott arról, hogy a leendő vásárlók ne térjenek haza üres kézzel. De segítséget nyújtott az áruház barátságosabbá, otthonosabbá tételében is, hogy akit becsalogattak a kirakatok, ne csalódjanak. Talán ennek is köszönhető, hogy az első 5 évben 105 millió forint forgalmat ért el az áruház.

A vásárlók igyekeztek követni a rohamosan fejlődő divatot, ezért a dolgozók az áruk megrendelésénél és propagálásánál a választékosság, a minőség és a mennyiség helyes kialakítására törekedtek. Ennek ellenére később is előfordult, hogy az áruház bizonyos árufajtákból nem tudott megfelelő választékot biztosítani.

Magyarországon az 1950-es évek végén kezdett teret hódítani az önkiszolgáló boltok építése, eleinte csak az állami kiskereskedelemben, később a szövetkezetek boltjaiban is egyre inkább elterjedt. 1959 tavaszán az áruház méteráru osztályán részlegesen, a cipőosztályán pedig teljes mértékben bevezették az „önkiválasztó eladási módszert”. A vásárlók vitrinekben megtekinthették a legújabb papucsokat, szandálokat és cipőket, majd felpróbálták és kifizették.

A cipőosztály dolgozói 1962-ben
(Forrás: Kelet-Magyarország, 2010. november 24.)

Az 1960-as évek végén az ÁFÉSZ és az áruház akkori igazgatója is kitüntetésben részesült. Az ÁFÉSZ 1967-ben megkapta a Minisztertanács és a Szakszervezetek Országos Tanácsa elnökségének vörös vándorzászlaját, 1968 tavaszán pedig Gráf Józsefet a Munka érdemrend bronz fokozatával tüntették ki.

A szövetkezet vezetőségének gondja volt arra, hogy valaki őrizze az áruház dolgozóinak és vásárlóinak kerékpárjait. 1955 és 1965 között ezt a feladatot Nádasi Ferenc látta el, aki elmesélt egy történetet ebből az időszakból: „Az áruház melletti Csipke étterem szakácsnője, Sárika néni minden délelőtt kiszólt nekem: »Feri bácsi, hány biciklire vigyáz?« Mondtam, hogy harmincra, vagy negyvenre. E szerint főzött a szakácsnő, mert a biciklisek többsége a Csipkében költötte el az ebédjét.”

Az áruház 1964-ben
(Forrás: Beregi Múzeum)

Az 1970-es évektől akadozott az áruellátás, gyakori volt az árucikk-hiány, mert az ipar kevesebbet termelt bizonyos cikkekből. 1975 nyarán a vásárosnaményi vásárlóknak is sokszor kellett hallaniuk az eladóktól a „Nincs” vagy a „Nincs, később lesz” szavakat, különösen a cipőosztályon. A gyermekruházati osztályon pedig nem tudtak kínálni minden korosztályra zoknit és harisnyát, de hiányoztak a napozók és a csipkepólya-betétek is. A legtöbb boltban nem a kereskedőket hibáztatták a hiánycikkekért, a vásárlók haragja mégis náluk csapódott le. 1974 márciusában kisebb felújítást végeztek az áruházon, nagyobbá és korszerűbbé vált a dolgozók öltözője, s megújultak a neonfények is.

A dolgozók mindig igyekeztek felkészülni az őszi és a téli áruforgalomra, az ünnepek közeledtével pedig számos terméket gyakran 30-40%-os árengedménnyel kínáltak a vásárlóknak. Az 1965-ös őszi vásár alkalmával a férfi és női kabátszövetek, félcipők és méteráruk iránt érdeklődtek leginkább. Az áruház két hét alatt – az akkori közlések szerint – 720 ezer forintot forgalmazott, ami közel félmillió forintos megtakarítást jelentett a lakosság számára. Az 1975-ös húsvéti vásár idején férfi és női selyemszövetre, kötöttárura, férfiöltönyökre, női, bakfis és gyermekblúzokra vonatkozott az akció.

Az 1982. évi aranyvasárnap alkalmával újdonsággal lepték meg a vásárlókat: perzsavásár keretében perzsabundákra vettek fel rendelést. Hat személy rögtön élt a lehetőséggel annak ellenére, hogy nem volt olcsó mulatság! Egy perzsabunda akkor 30-35 ezer forintba került. A sikeren felbuzdulva 1983 novemberében a készlet erejéig bundavásárt tartottak, ahol a férfi irhabundák maximum 11 ezer, a női rövid és hosszú irhabundák 11-18 ezer, a bakfis és kamasz bundák 7-8 ezer, a női nemes-szőrme bundák 6-8 ezer, a női rövid és hosszú műszőrme bundák pedig 3-5 ezer forintba kerültek. Akkor is vettek fel előrendelést női fekete és szürke perzsabundára, amelyek irányára 30 ezer forint volt.

1983-ban Koncz László, az áruház vezetőhelyettese azt nyilatkozta, hogy nem számíthattak nagy keresletnövekedésre, mert az emberek a ruházkodás terén próbáltak spórolni. Az árubeszerző tevékenységüket jónak ítélte. Az árubemutatáson jelentősen javítaniuk kellett volna, ám ahhoz nem rendelkeztek megfelelő hellyel. Az akkorra már eléggé elavult áruház bővítésére nem volt lehetőségük, a fenntartási keretből csak a festést tudták megoldani.

Az 1980-as években a szövetkezet több üzletet is nyitott, az évtized végére a mezőgazdasági bolt, a bútorbolt, a vasbolt, a műszaki bolt, a vegyiáru-bolt, a kultúrcikk bolt és az edénybolt mellett az új ABC áruház is az égisze alá tartozott.

A szövetkezet 1986-ban 1 millió forintot fordított a gázfűtés bevezetésére, tervbe vette az osztályok korszerűsítését és az önkiszolgáló árusítás teljes körű megvalósítását. Az áruházban azonban folyamatosan csökkent a bevétel, különösen a ruházati cikkek forgalma esett vissza.

A rövidáru osztály 1986-ban
(Forrás: Kelet-Magyarország, 1986. október 22.)

A rendszerváltást követően megváltozott a piaci helyzet és a szövetkezeti törvények is, s ezzel megtört a szövetkezetek monopolhelyzete a kereskedelemben. A Vásárosnamény és Vidéke ÁFÉSZ azonban nem tudott lépést tartani a tőkeerős, multinacionális üzletláncokkal.

Az épületben 2000. április 1-jétől felnőtt- és gyermekruházat, lábbelik és lakástextilek kis- és nagykereskedelmi értékesítésével foglalkozó KARÁT üzletlánc egyik boltja működik.

Ha elsétálunk városunk eme régi épülete előtt gondoljunk arra, hogy az nem csak áruházként funkcionált...

 Filepné Kiss Renáta

Alagút-mondák a megyében és Vásárosnaményban 2.

Folytatjuk a megyei és vásárosnaményi alagút-mondákról szóló írásunkat. 

Az egykor Vásárosnamény délkeleti részén álló várkastélyhoz is fűződik alagút-legenda. A kívülről mély vízzel teli vizesárokkal, azon belül pedig palánkkal körülvett vár Lónyay András beregi alispán végakaratának megfelelően épült annak emlékére, hogy egy vadászat alkalmával vendégül láthatta Mátyás királyt.

A vásárosnaményi vár (fametszet)
(Forrás: Vasárnapi Újság, 1856. november 16.)

Területét tekintve a mai Eötvös utca végén, az út mindkét oldalán álló házaknak és kertjeiknek, illetve az Eötvös utcából nyíló Kraszna utca elején lévő néhány háznak és a hozzá tartozó kerteknek a helyén állt. Bár nem tudunk arról, hogy ostrom alá vették volna, a vizesárok és a mocsaras talaj miatt valószínűleg jól védhető helynek számított.

A naményi várkastély elhelyezkedése mai műholdtérképen
(Forrás: Internet)

Többen úgy vélték – köztük Babus Jolán is –, hogy az 1610-ben már álló várat alagút kötötte össze a református templommal, a Tomcsányi-kastéllyal és a munkácsi, de akár a vajai várral is! Az 1970-es évek végén egy érdekes eset tovább erősítette a legendát. A települést átszelő mély vízelvezető csatorna építése során ugyanis a református templom környékén több betemetett földalatti üreget is átvágtak. Ez izgalomban tartotta az emberek képzeletét, találgatták azok rendeltetését. Az emberek egy része úgy gondolta, hogy biztosan az említett alagúthoz tartoznak.

Később azonban tisztázódott a rejtély, mert kiderült, hogy valójában gabonavermek voltak, amelyeket Csiszár Árpád is megvizsgált. Hajdan valószínűleg ott helyezték el a vizes területen fekvő várkastély és uradalom gabona-tartalékát. Régen sok helyen használtak ilyen speciális módon épített föld alatti magtárakat, amelyekben a gabona teljesen el volt zárva a levegőtől és nem indult rothadásnak.

Az tény, hogy biztonsági okokból erődítményekből, de még várkastélyból is vezettek ki föld alatti járatok (pl. kitéglázott szennyvízelvezető csatornák), ám ezek csupán néhány száz méteresek voltak, meg sem közelítették a kilométernyi hosszúságot. Ha csupán a földrajzi távolságot vesszük figyelembe, akkor még a mai technikai feltételek mellett sem lenne egyszerű elvégezni egy olyan mélyépítő munkát, amely által létre lehet hozni egy lovas vagy kocsis számára is használható alagutat.

A több száz évvel ezelőtti viszonyok között pedig még nehezebb lett volna kivitelezni, különösen a Tisza folyó alatti alagutat, amelynek létesítéséhez speciális technikai eszközökre és módszerekre lett volna szükség. Európában az első (Temze alatt húzódó) vízi alagutat 1843-ban adták át.

De még ha rendelkezett is volna megfelelő munkaerővel és anyagi fedezettel a Lónyay család azok megépítéséhez, rengeteg téglára lett volna szükség a felesleges munka elvégzéséhez, amelynek a szellőzését is meg kellett oldani. A hosszú alagút megépítése tehát célját tekintve értelmetlen, fizikailag pedig szinte lehetetlen volt.

A munkálatokat a vár környékének vizes talaja is nagyban nehezítette volna. Az építmény 1668-as leírása ugyanis arról tájékoztat, hogy a kétszintes palota alatt „két kőbolt vagyon, a boltok alatt végig jó boltozatos téglábúl rakott pince, most is víz vagyon benne”. Nem véletlenül tárolhatták a gabonát a templom melletti föld alatti vermekben. Vaja felé pedig az omladékony, homokos talaj sem tette volna lehetővé egy stabil alagút építését. Tehát egyik irányban sem valószínűsíthető alagút.

Idősebb vásárosnaményi lakosok egy másik alagutat is feltételeznek, amely az 1945-ig Eötvös Sándor és feleségének lakhelyéül szolgáló, ma is álló Eötvös-kúriát és a helyi tűzoltóság melletti Polgárvédelmi Bázis épületét köthette össze, amely az egykori vár területén kívül volt. 1945-ig Eötvös Sándor testvére, Eötvös Tamás lakott benne. Elmondásuk szerint az 1960-as évek végén, 1970-es évek elején gyermekként iskolatársaikkal a két épület közötti területen föld alatti, kő- vagy téglaboltozatos, folyosó-szerű járatban játszottak, ami 1,5-2 méter magas volt. Valószínűleg pinceként funkcionált.

A vásárosnaményi alagutakkal kapcsolatban elmondható, hogy eddig semmiféle emlék vagy régi dokumentum nem került napvilágra, létüket semmi nem igazolja a szóbeszéden kívül. Az Eötvös család egymástól nem túl messze lévő lakóhelyeit összekötő esetleges alagút létének vagy nem létének egyértelmű kiderítéséhez régészeti feltárásra lenne szükség.

Ha alagutakat eddig nem is találtak településünkön, II. Rákóczi Ferenc és kurucai emlékezetét történetekben a helyi lakosok is megőrizték. A megkérdezettek megemlékeznek a gyermek Rákóczi nevelőjéről, akiről 1962-ben az egyik adatközlő így nyilatkozott: Dajkája a szabolcsi nemes Kőrösi György [sic] páratlan hűséggel nevelte a kis Ferencet és mérgezéstől tartva ő lett a szakácsa, mindenese, így végezte el a gimnázium két alsó osztályát.Ugyanezen adatközlő a rézpénzekből öntött harangokról is tájékoztat. Elmondása szerint a rézpénzek anyagából ágyukat és harangokat öntöttek. Ilyen harang volt például a berkei (Gömör megye) református egyház részére adott libertásokból (Rákóczi idején vert rézpénz – FKR) készült 4-5 mázsás harang, aminek a feliratát is lejegyezték.

Az itt élők meséltek Babus Jolánnak Rákóczi fájáról is, s ezt a néphagyományt az egész környék ismerte: amikor a „bujdosó” fejedelem a szabadságharc vége felé Nyírkarászból Ilken át ismét Vásárosnaményba érkezett, a Páskumban (ma: Arany János utca) tanakodott néhány hű emberével. A megbeszélés után közösen szalonnát sütöttek, utána pedig leszúrta a nyársát a földbe. Nem vette ki senki, így gyökeret eresztett és olyan terebélyes ezüstnyárfa lett belőle, hogy több ember tudta átfogni a törzsét, s csak 1949-ben vágták ki. A Rákóczi-fa régi, Vásárosnamény nevezetességeit ábrázoló képeslapokon is feltűnik.

Rákóczi-fa képeslapon (1944)
(Forrás: Internet)

Egyes kutatók szerint a népi adatközlők a mondákat gyakran eredeti népköltészeti alkotásként mondták el a gyűjtőknek, ennek ellenére elbeszéléseikből kimutatható, hogy a mondaanyagot és a néphagyományt nem egyedül a nép alkotta. Kialakulásukban a szóbeli tradíció mellett nagy szerepe volt a nyomtatványoknak (pl. kalendáriumok) és a közoktatásnak (tankönyvek szövegei).

Az adatközlők településeihez kötődő történeteket és a mondákban feltűnő vándormotívumokat (pl.: a Rákóczi lova lábára fordítva felvert patkó, alagút, Rákóczi-fa) azonban egyelőre nem tudták egyértelműen visszavezetni a XIX–XX. századi magaskultúrára (nyomtatványok, tankönyvek). Ezek a történetek egységes nemzeti történelmi tudást tükröznek és elképzelhető, hogy valódi néphagyományok. De annak ellenére, hogy ezek nem találhatóak meg a nyomtatott kiadványokban, még nem lehet teljesen kizárni, hogy az iskolákban vagy nyomtatványokból sajátították el.

A mondák feldolgozása nagyon fontos a nemzethez tartozás, a nemzeti identitástudat fejlesztésében. Az emlékezés az, ami a múltat élővé teszi, s a monda addig él, amíg szájról-szájra adják. Az emlékezet és a néphagyomány azonban sokszor önálló életet él, függetlenedik a tényektől – ami persze nem baj –, így a Vásárosnaményban és annak környékén élő emberek alagutakba vetett hite tovább él.

Filepné Kiss Renáta

Alagút-mondák a megyében és Vásárosnaményban 1.

 

Alig van olyan vár a Kárpát-medencében, amelyhez a néphit ne kötne valamiféle titkos alagutat, s ne alakult volna ki hozzájuk kapcsolódó alagút-monda, legenda vagy szóbeszéd. Megyénkben és Vásárosnaményban sincs ez másképpen.

Könyöki József 1898-ban írt „A középkori várak különös tekintettel Magyarországra” című nagyszabású műemlékvédelmi munkájában azt írja a várakhoz tartozó alagutakkal kapcsolatban, hogy alig láttam várat, hol ne mutatott volna a lakosság egy nyílást a falban vagy pinczében, mely szerintük ez alagút lejáratát képezi”. Irodalmi szempontból Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényében is olvashatunk váralagúttal kapcsolatos történetet, amikor Cecey Éva Miklós deák segítségével egy titkos alagúton keresztül jut be az ostromlott egri várba.

Kutatói szempontból érdekes kérdés, hogy miért is alakultak ki ezek a mondák, néphagyományok, legendák? Egyes régészek szerint Gárdonyi Gézát valószínűleg az ottani kazamatarendszer földalatti folyosói, vagy a több kilométeres püspöki pincerendszer ihlette meg.

Megyénk egykori lakóit valószínűleg a II. Rákóczi Ferenc és a nevéhez köthető szabadságharc. A néprajzkutatók egy része úgy gondolja, hogy „a mi vidékünk volt a bölcsője és a temetője is a Rákóczi-szabadságharcnak”, s ez magyarázhatja a megye kuruc kori néphagyományának gazdagságát. Ennek ellenére a szabadságharc megyénkben történt eseményei nem kapnak nagyobb hangsúlyt a folklórban. A népi adatközlők ugyanis történeteikben nem követik nyomon részletesen a fejedelem életének és a szabadságharcnak az eseményeit, csak kiragadnak belőle képeket.

Lássuk, milyen alagút-mondák maradtak meg megyénk lakosainak emlékezetében! Babus Jolán néprajzkutató és tanár beregi gyűjtése során feljegyezte: Rákóczi Tarpán bontotta ki a zászlaját; az ottani Sósdombon csata volt azért nem nő rajta soha fű, valamint a települést körülvevő erdőben vadászkastélya volt a fejedelemnek. Egy másik tarpai hagyomány szerint a vajai várban tanácskozott a vezéreivel, de nem tudott velük közös nézőpontot kialakítani, s otthagyta őket. Leszállt az alagútba, hogy Lengyelországba menjen, ám üldözőbe vették a labancok. Ezért amikor már nem követte őt az ellenség megállt, és fordítva verette fel lovára a patkót, hogy a nyomok a vár felé vezessenek. 

Babus Jolán néprajzkutató, tanár

Egy jándi néphagyomány szerint a „bujdosó” Rákóczi ott kelt át a Tiszán. Az egykori TSZ-udvar helyén egy révház állt, mellette pedig egy kovácsműhely volt. A révház alatt volt egy szobája, ott élt, mikor üldözték. Lement az alagútba, s ott megfordíttatta a lován az aranypatkót, hogy az ellenségeit megtévessze. Az alagútToldi Pista bácsi szemtanúsága szerint tölgyfadeszkákkal és gerendával van kibélelve, füstös a fáklyáktól, és olyan magas, hogy egy lúhátas ember elfér benne. Olyan keskeny is!” Beregszászig meg sem álltak, ott felsóhajtott a fejedelem a szőlőtermő hegyeknél, mert sajnálta azokat.

A szatmári és a szabolcsi nép is megőrizte Rákóczi Ferenc és a szabadságharc emlékét. A Nagyaron született néprajzkutató és tanár Luby Margit gyűjtéséből tudjuk, hogy Nagyecseden úgy vélik: az ecsedi várnak Csenger felé kijárata, vagyis alagútja volt a föld alatt. Amikor az osztrákok megtámadták a várat, azon menekült Rákóczi. Porcsalmán pedig azt mesélték 1947-ben, hogy Ecsednek Munkácsig tartó alagútja van, ami Erdődig is felment és kocsival lehetett benne közlekedni. A levegőzőjét Nagykároly felé akkor még meg tudták mutatni az ecsediek. 

Luby Margit néprajzkutató, tanár idős korában

Egy vajai lakos 1954-ben azt mesélte, hogy az ottani várkastély alatt egy alagút van, ami a nyírbátori református templomhoz vezet. Amikor üldözték a fejedelmet, lóháton és kocsival járt az alagútban, de megfordította a lován a patkót, hogy amikor jött, azt higgyék, hogy megy. Ha az alagútból jött, az alsó alagsorból fel tudott menni lovával az első emeletre. A várkastély egyik bejáratához külső lépcsőn lehetett felmenni, itt Rákóczi leugratott a lovával.

Egy ajaki lakos elmondása szerint az öregektől azt hallotta, hogy a fejedelem a kisvárdai várban lakott, de később elfogták. Mikor a várat megtámadták, olyan alagúton menekült Ungvárra, amelyben lóháton és hintóval is lehetett közlekedni. A kisvárdai római katolikus templom falánál meg is találták az alagúthoz tartozó nyílást

Csiszár Árpád, a Beregi Múzeum alapítója is jegyzett le alagút-mondát. 1967-ben az egyik olcsvai lakosnak azt mesélte a nagymamája, hogy amikor a szamosszegi erdőtől az olcsvai várig húzódó alagutat Szamosszegnél kiásták, fegyvereket találtak benne. Egy másik alagút pedig az ottani teleptől vezetett a várig – egy férfi volt is benne –, de 1966-ban beszakadt.

A fenti elbeszélésekből is kiderül, hogy az adatközlők szerint az alagutak többnyire a legközelebbi várba, az adott település más fontos épületéhez, esetleg jóval messzebb lévő településre vezettek és lehetőséget nyújtottak a menekülésre. Azok méretéről szinte mindig túlzóan, a valóságtól elrugaszkodva szólnak (kocsival, lóval is lehetett bennük közlekedni, egymástól olykor igen messze lévő településeket kötöttek össze, folyók alatt is megépítették), ezzel is megkülönböztetve azokat a hétköznapi dolgoktól és fokozva a misztikumot.                                                                       

(folytatjuk)

Filepné Kiss Renáta

Nagyberuházás a kastélydombon

Történelmi bulvár a Beregből

1728. szeptember 14.

VÁSÁROSNAMÉNY Jó ütemben halad az építkezés a település észak-keleti részén található kiemelkedésen, amit a helyiek máris „Kastélydomb" névre kereszteltek. Hogy miért, arról az építtetőt, Lónyay Lászlót kérdeztük.

Nagy a sürgés-forgás a Lónyay-család birtokán, hiszen a kőmívesek, ácsmesterek keze nyomán emelkednek a falak, és formálódik a mai magyar barokk ízlésnek megfelelő úrilak, amelynek kigondolója és építtetője, a földbirtokos Lónyay László szakított egy kis időt lapunknak.

 

   Lónyay Lászlót kérdeztük az építkezésről   

 

Bővebben ...

Ha a vásárosnaményi református templom mesélni tudna...

Ha az említett épület megtehetné, sok érdekes információt osztana meg velünk, amelyek egy részéről a helyi lakosok többsége nem biztos, hogy tud. Az építőiről, külső és belső átépítéseiről, a naményi egyházközségről, annak harangozójáról, vagy éppen arról, hogy közel 110 évvel ezelőtt egy végzetes baleset helyszínéül is szolgált.

Elmondaná, hogy a település belvárosában ma is álló műemlék elődjének építése a Lónyay család nevéhez köthető, amelynek a 14. századtól már Naményban is voltak birtokaik, s tagjaik nagy szerepet játszottak az egyházi élet kiépítésében és felvirágoztatásában is. Akkoriban a lakosság és a Lónyayak is a katolikus vallást gyakorolták.

Valószínűleg csak mosolyogna, ha építésének pontos időpontjáról kérdeznénk, mert azt csak ő tudná megmondani, ám azt egyelőre nem osztotta meg a kutatókkal. Ezt illetően csak annyi információ van a birtokukban, hogy a hajóból és szentélyből álló torony nélküli kőtemplom a 13. század végén vagy a 14. század elején épülhetett, s mellette valószínűleg temető is volt.

De régi dokumentumokon keresztül azt is tudatta még velük, hogy 1333-ban már biztosan állt az utca hossztengelyében, a mostani templom helyén, s mindezt az 1332-1337 között készült pápai tizedjegyzékkel (nem egyházi tized!) bizonyította. A Szentföld visszafoglalásáért indított keresztes háborúk költségeinek fedezésére szedett, Szentszéknek fizetett adókat tartalmazta. Ez az országos összeírás Naményt lelkészi helyként említi, Péter nevű papja 1333-ban 4 garasnyi adóval járult hozzá a keresztes hadjáratok kiadásaihoz.

Valószínűleg arról is szívesen mesélne, hogy a falu egyetlen templomának falait hajdan freskók ékesítették, a gótikus stílusnak megfelelően pedig a szentélyt keresztboltozattal látták el, amelyet szintén díszítettek. A boltozat bordázatát összefogó, pajzs alakú zárókő pedig faragott, zászlót tartó bárányt ábrázolt. Méretét és stílusát tekintve a ma is működő márokpapi templomhoz hasonlítaná magát, hogy jobban elképzelhessük, hogyan nézhetett ki.                                                                                   Az 1937 előtti református templom belső terének egy része 

                                                                                                                (Forrás: Beregi Múzeum)

A Lónyay családdal kapcsolatban azt is elmondaná, hogy a 16. században a reformáció előretörésével a többi katolikus templomhoz hasonlóan őt is az új vallás szolgálatába állították, s a település lakossága Lónyay György birtokossal együtt annak követőjévé vált. A Lónyay család tagjai hűséges támogatói voltak a református egyháznak is, közülük 14-en a kápolna alatti sírboltban nyugszanak.

1610-ben, majd 1798-ban is átépítették, ez utóbbi időpontban kazettás mennyezettel díszítették. Az egyházközségről azt mondaná, hogy ekkor 839 lelket számlált. Körülbelül 200 főt tudott befogadni, így a két harang délelőtt két alkalommal hívta istentiszteletre a híveket. A karzaton – amely többnyire tele volt – a fiúk foglaltak helyet.

Azt az érdekes információt is megosztaná, hogy a nyugati végén álló torony jóval régebbi a ma is szintén látható hajónál! 1827-ben ugyanis egy magas fatornyot építettek a nyugati oldalára, amelyet 1828-ban egy nagy szélvihar ledöntött, ezért annak helyére 1833-ban kőből és téglából új tornyot emeltek. Azt sem titkolná el, hogy többször is végeztek kisebb-nagyobb javításokat, festéseket rajta. 1912 júniusában például Sziberth Ferenc akkori községi főjegyző támogatása révén valósult meg a belső rész kijavítása és átfestése, akinek nagylelkű adományáért hálás köszönetét fejezte ki az egyházközség.

Ebben a formájában 1937-ig szolgálta a naményi református gyülekezetet, amikor a torony kivételével lebontották. Kelemen Gyula esperes-lelkipásztor vezetésével Balázs Horváth István budapesti építész tervei alapján akkor nyerte el a mai 400 ülőhelyes későbarokk stílusban épült formáját.

Örömmel adná tudtunkra azt is, amiről Vásárosnamény lakosainak nagyobb része valószínűleg nem tud: a régi gótikus templom emlékei közül több ma is látható, mert beépítésre került az új templomba. Az egyik ablakpárkány védőkorlátjaként funkcionáló, 1610-ből származó gerendadarab, a boltozat bordázatát összefogó, zászlót tartó bárány, valamint a Lónyay Zsuzsánna emlékére készített, 1620-ból származó epitáfium (a halott érdemeit méltató, kőbe faragott latin nyelvű sírvers).

                 
            A boltozat bordázatát összefogó zárókő a báránnyal és Lónyay Zsuzsánna epitáfiuma 1620-ból
           (Forrás: Beregi Múzeum)

Bizonyára Korláth József kántorral és állami elemi iskolai hittantanítóval kapcsolatos emlékeiről is szívesen mesélne, aki 1912. május 7-én hunyt el, s temetése május 10-én a község legnagyobb részvéte mellett zajlott le. Vagy István bácsiról, aki már az 1937 előtti időkben is harangozóként szolgálhatta az egyházközséget, összesen 40 éven keresztül! 

                                                                          István bácsi az 1937 előtti templomban                
                                                                                    (Forrás: Beregi Múzeum)

De akár a helybeli Református Nőegylet tevékenységéről, összejöveteleiről is, amely például 1934. december 1-jén este 8 órai kezdettel a templom mellett 1911-ben felépített – s azóta is álló – épületben, az állami elemi iskola emeleti termében kultúrestet, utána pedig a Róth-vendéglőben táncmulatságot rendezett.

Ám nemcsak örömteli dolgokról tudna mesélni. Azt a szomorú, de tanulságos esetet is elmondaná, ami 1911 júliusának egyik vasárnapján történt a község központjában. Trikó Gyula mándi lakos alkoholmámoros állapotban szórakoztatta a templom környékén összegyűlt embereket. Ez önmagában még nem is lett volna tragikus, ám mindezt a földtől körülbelül 15 méternyi magasságban tette. A templom tornyát ugyanis éppen akkor renoválták, s annak ablakaiból a felújításhoz szükséges rudak álltak ki, amelyeken csak egy-egy szál deszka volt, karfa nélkül. Egy ideig különböző figurákat bemutatva táncolt az egyik deszkán, majd hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy lejjebb ugrik a levegőben úgy, hogy közben a két karján függeszkedett, a lábaival pedig kalimpált. Ezt kétszer ismételte meg, a harmadik alkalommal azonban elfáradt karjai felmondták a szolgálatot, lezuhant a magasból és azonnal szörnyethalt.

A II. világháború településünket érintő eseményeivel kapcsolatban biztosan megemlítené, hogy a Tisza-híd német csapatok által 1944 októberében bekövetkezett felrobbantása során légnyomás érte az egyház épületeit (a mai Tourinform irodától a Lelkészi Hivatalig tartó, akkori „Bazár” épületeinek felső szintjét). Ennek hatására azok ablakai részben betörtek. A német csapatok elvonulását 7 Vásárosnaményban maradt katonájuk biztosította, akik a templom tornyát a helybeli lakosok intése ellenére megfigyelésre használták. De deszkából kiépített lőállást alakítottak ki az Eötvös-kúria kertjében lévő egyik nagy tölgyfa lombkoronájában is. Egy légi akna becsapódása miatt beszakadt a templom tetőzete, amit a hívek adományából 1945 tavaszára kijavítottak.

Valószínűleg megerősítené azt az idősek által elmesélt esetet is, amikor egy német katona a templom tornyából 1944. október 30-án lelőtte a Kraszna folyó melletti legelő felől közeledő szovjet csapatok Alekszandrovics Georgij Jablokov nevű katonáját. Az első Vásárosnaményban elhunyt szovjet katonát bajtársai a mai Szent István parkban egykoron állt Országzászló alá temették. A 7 német katona közül egy nagy valószínűséggel elhunyt, s az ilki úti temetőben aludhatja örök álmát.

Szóval ha a vásárosnaményi református templom mesélni tudna…

Filepné Kiss Renáta

Hímes tojás beregi módra

Ez a húsvét más lesz, mint amit megszokhattunk, hiszen húsvét másodnapján legfeljebb az otthon maradó családok férfitagjaitól várhatják a locsolóverset és a kölnivizet a lányok és asszonyok. Nekik szántuk az alábbi kis videónkat az otthon elkészíthető, hagyományos beregi hímes tojásokról, amit az apák, férjek és fiak remélhetőleg nagyobb örömmel fogadnak majd, mint a hímes tojások modern formáit.

A hímes tojás minták itt találhatóak.

Jó készülődést!

Kazinczy Vásáros-Naményban

 

Vásárosnaményban már sok híres ember megfordult. Ki hosszabb, ki rövidebb időre. Van akiről tudjuk, hogy mikor és mi célból kereste fel a beregi települést, van akiről csak sejtjük, vagy közvetett „bizonyítékok” alapján feltételezzük az ittlétét. Van egy jeles személyiség, akiről egészen biztosan és pontosan tudjuk, hogy mikor járt Naményban, mennyi időt töltött el itt. Sőt: pontosan ismerjük azt az épületet is, ahol megszállt. Annál is inkább, mert ez a „ház” jelenleg is áll!

 

 

Kazinczy Ferenc (Forrás: Wikipédia)

 

Kazinczy Ferenc író, költő, a nyelvújítás vezéralakja 1800. augusztus 16., 17., 18-án tartózkodott „Vásáros-Namény”-ban. Kazinczyt 1794-ben a Martinovics-féle összeesküvés miatt tartóztatták le és fogták perbe. Előbb fővesztésre és vagyonelkobzásra, majd enyhítésképpen várfogságra ítélték. Több évi, különböző helyeken eltöltött raboskodás után 1800-ban Kufstein várából Munkácsra szállították. Ezen út során került Naményba, ahogy ezt a Fogságom naplója, illetve a Pályám emlékezete című műveiben is megírta. Utóbbiban igen plasztikusan jeleníti meg az itteni „magyaros vendégszeretetet”:

 

Anyám velünk jött egész Csarodáig, Beregben. Augusztus 16-dikán beszálla consil. és beregi viceispán Lónyay László úrnál Vásáros-Naményban; üresen lelé ugyan a házat, de parancsola kamarájával harmadnapig, mint otthon. Az idegen nem lelte fel magát, e bánást látván.

    – Idegen házhoz szállani, harmadnapig vendégleni, s más kamarájából ennyi népet, s a ház ura s asszonya nélkül! Bavariának, Salzburgnak, Ausztriának, Csehországnak egy részén keresztűlmenénk, s egy meggyel sem kínálának meg, s csak azt adák, amit sem adni önkényt, sem kérni nem szokás: s az anyád itt így üríti a kamarát! – mondá.

    – Mi, magyarok honn vagyunk egymásnál – felelém. – Pénzünk nincs, de amink terem, az a vendégé is. Nálunk, bár magadban utazzál vissza, mindenütt megszállhatsz, ahol füstölő kéményt látsz.”1

 

 

Kazinczy Józsefné Bossányi Zsuzsanna (Forrás: Wikipédia)

 

A kíséretében lévő idegen egyébként egy francia ezredes, aki nem győz csodálkozni Kazinczyné – és persze a többi magyar – viselkedésén. És még eztán jön a csavar a történetben! Miután Beregszászba érnek, Lónyay László alispán – kinek távollétében használták a „kamaráját”, vagyis ellátták magukat a vendégek étellel, itallal – utánuk küldi emberét, és még ő kér elnézést!

 

    „Vacsorálánk, s jöve a vármegye komisszáriusa.

    – Uram – úgymond –, consiliárius első viceispán úr nagyon sajnálja, hogy jelen nem volt, midőn házát jelenlétetekkel megtisztelétek, s hibáját úgy igyekszik helyrehozni, amint lehet.

    Ekkor áltadá nekünk a kenyereket, sódarokat, füstölt nyelveket, tokaji s ménesi butelliákat, s kágyi boroskorsókat s cselédeink számára két eleven juhot.”1

 

És hogy melyik az az épület, hol Kazinczy és a kíséretében lévők három napig megszálltak Naményban? Nos, a Lónyayak által épített kúria, melynek az időben (ifjabb) Lónyay László volt a gazdája, és amelyet manapság utolsó lakóiról Tomcsányi-kastélynak neveznek. (Nem utolsó sorban ma a Beregi Múzeum kiállításainak épülete.)

 

 

A Lónyayak által épített kúria, mostani nevén Tomcsányi-kastély (Forrás: Beregi Múzeum)

 

Azt is tudjuk, hogy akkoriban már a kastély főhomlokzata javarészt úgy nézett ki, mint ma: már állt a két saroktorony a déli oldalon, a főbejárat képe is a mostanit idézte. (Az északi saroktornyokat még nem építették hozzá – de erről majd máskor…)

 

Jó tehát ha tudjuk, midőn a Múzeum előtt megállunk, majd betérünk: itt lakott Kazinczy Ferenc három napig!

 

És azt se feledjük: különleges nép a magyar!

 

Varga János

 

1 Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. In: Kazinczy Ferenc Művei I. – Versek, műfordítások, széppróza, tanulmányok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979. 382.

2 I. m. 383.

„...leg jobb ha az Ember nem fél.”

– egy újabb világjárvány margójára

Az ismeretlen dolgokkal való első találkozás általában félelmet kelt az emberekben. Természetes és érthető ez a reakció a betegségek esetében is, s a régi korok emberei sem éreztek máshogy. De legyen szó egyszeri, vagy visszatérő betegségről, minden korszakban sikerült azt megszüntetni vagy visszaszorítani!

Az emberiség történelmét végigkísérték a járványok, és sajnos még a modern orvostudomány korában is bármikor kialakulhat egy-egy világjárvány, ahogyan ez néhány hónapja is történt.

Napjainkkal ellentétben az ország vezetői régebben jóval kevésbé tulajdonítottak jelentőséget az egészségpolitikának. Pedig a betegségek legalább annyira meghatározták egy-egy országrész társadalmi viselkedését, mint a háborúk, forradalmak vagy az országgyűlések.

A 19. század első felében is megjelent egy kór, amely addig a világ nagy részén ismeretlen volt: a ”század pestise”, a kolera. Az epekórságnak is nevezett, gyorsan terjedő, hirtelen lefolyású (3 napos lappangási idő), kiszáradáshoz vezető fertőzés 1831 és 1915 között Magyarországon öt nagyobb és több kisebb rohammal pusztított. Hazánkban az akkori lakosságszámhoz viszonyítva ez volt a 19. század legsúlyosabb demográfiai katasztrófája. Majdnem minden második beteg meghalt, összesen körülbelül egymillió fő, köztük a Széphalmon élő Kazinczy Ferenc is.

A kór 1817-ben Indiából indult ki, majd az orosz és lengyel területeken zajló háborúk és felkelések során 1830 végére a katonák által a magyar határ közelébe is eljutott. Tovább terjedésének megakadályozása érdekében lezárták az északi magyar határt. Ám amikor egy rövid időre megnyitották, 1831 nyarán Galíciából a máramarosi fuvarosok által bejutott az országba. A só- és faszállító tutajosok aztán elterjesztették a Tisza mentén, s Bereg vármegyét is elérte.

A pánik elkerülése és a járvány tovább terjedésének megakadályozása érdekében kordonokat és karanténokat állítottak fel, de már későn. A karantén szó az olasz negyven számnévből (quaranta) származik, mert azokat régen 40 napig tartották fenn, illetve benne az embereket.

A Beregi Múzeum történeti adattárában több dokumentum is található, amelyek segítségével képet alkothatunk arról, hogy akkor hogyan próbáltak meg védekezni a betegség ellen, és miként élhette meg Bereg vármegye lakossága ezt a nehéz időszakot.

A legsúlyosabb emberveszteséget a megjelenésekor okozta a kolera. 1831. június 2-án Beregszászban megalakult az ún. „vész bizottmány”, amelynek tagja volt Lónyay János, (Lónyay Menyhért édesapja) Bereg vármegye alispánja és Ilosvay Menyhért akkori főszolgabíró is. Ilosvay Menyhért apósához, Eördögh Dániel kopócsapáti (ma Aranyosapáti) földbirtokosnak 1831. augusztus 6-án Ilosván írt leveléből tudjuk, hogy őt és Bay György főszolgabírót bízták meg a felvidéki járás és az újlaki (ma Tiszaújlak) határtól Beregkisfaludon keresztül a lengyel határig húzódó, s a kolera feltartóztatását szolgáló kordon vonal őrzésével. Levelében arról is tájékoztatást ad, hogy településükön és a Felvidéken akkor még nem volt járvány. De közel feküdt Máramaros vármegye határához, ezért arról is írt, hogy „[...] minden órán várjuk mi is azon veszedelmes vendégnek bé köszöntését.”

Közel két héttel később, 1831. augusztus 18-án rokonához, a Bereg vármegyei Kis-Almáson élő Jobsthy (Jobszty) Ferenc pénztári ellenőrhöz írt levelében azt olvashatjuk, hogy akkor már az Ilosva környéki falvak mellett Ungváron és a felvidéki járásban is felütötte fejét a kór, több halálos áldozatot követelve. Egy Kis-Almáson elhunyt személlyel kapcsolatban az alábbiakat tanácsolta rokonának: a halott családtagjait és azok cselédeit helyezze megfigyelés alá, hogy senkivel se érintkezhessenek. A meghalt személyeknek lehetett harangozni. A külön e célra kialakított temetőben a koporsók körülbelül 2 méter mélyre való eltemetése után a sírásókat 21 napig tartsák őrizet alatt, akik közben senkivel sem kommunikálhatnak.

A Beregszászban élő Sztankó János főorvos felesége, Jobsthy Anna, Jobsthy Ferenc rokona 1831 júliusában és augusztusában Kis-Almáson élő édesanyjának írott leveleiből megtudhatjuk, hogy orvosfeleségként aggódott a férjéért. Ő vizsgálta meg a környék, így Vásárosnamény betegeit is: „[...] a hányszor el megy, mindég félek hogy meg betegszik, most sints ide haza Naminyba ment.”

Ennek ellenére ő és férje sem féltek, pedig a többi orvos a párjához járt beszámolni a betegek állapotáról. Levelében édesanyját így próbálta erősíteni: „[...] de tudja az Isten én nem tudok tőlle úgy félni, mint némellyek, hiszen pedig ha valaki elkaphatja, mi el kaphatjuk, [...] de én nem félek még is, Muki is azt mondja hogy leg jobb ha az Ember nem fél. […] Tsak arra tudnék menni, hogy Aratásig még kedves Anyámhoz mehetnék, mert osztán ki tudja mikor mehetek, legalább rá beszélném édes Anyámat, hogy ne féljen az Cholerától.”

A kolerával szemben való védekezésről így ír: „[...] Az emberek persze füstölik magokat, mozsdanak is. [...] Igen nagy gyorsaság kell ezekhez a Cholerásokhoz, mindjárt fürösztik meleg vizbe és Kámfor Spiritussal dörzsölik, és ha aval késnek, már kevés reménység van az beteghez.” Ezért édesanyjának küldött kámfort és keserű sót. 1831. augusztus 5-i levelét így zárja: „Kevesednek már az betegek Beregszászba, hála Istennek.”

Az 1831-32-es járvány Magyarországon parasztlázadáshoz, úgynevezett kolerafelkeléshez vezetett. A kormányzati intézkedések nyomán felállított kordon miatt ugyanis az északkeleti vármegyék lakosai nem tudtak eljutni alföldi munkahelyeikre. Ez, a zárlat okozta élelmiszerhiány és a kormány hatástalan egészségügyi intézkedései (kútfertőtlenítés, bizmutpor gyógyszerként és víztisztítóként való felhasználása) miatt terjedt el az a téves (!) nézet, hogy a kormányzat és a földesurak valójában nem védelmezni akarják a lakosságot, hanem nagyszabású mérgezési hadműveletet indítottak ellenük. A felkelést végül a teljhatalmú királyi biztossá kinevezett vásárosnaményi ifj. báró Eötvös Ignác (vásárosnaményi báró Eötvös József édesapja) magyar királyi alkancellár, Sáros vármegye főispánja számolta fel, amelynek során 119 felkelőt kivégeztek, több ezer részvevőt bebörtönöztek vagy testi fenyítéssel sújtottak.

 

vásárosnaményi ifj. báró Eötvös Ignác

A tífuszhoz és a vérhashoz hasonlóan a kolera is leginkább a szennyezett vízen keresztül szedte áldozatait. Ezért a szennyezett víz tisztítására gyakran mészkőből faragott, több liternyi víz tisztítására használható vízszűrő köveket használtak. A Beregi Múzeum gyűjteményében is található egy, az 1831-es kolera-járvány alkalmával használt vízszűrő kő.

 

Az 1831-es kolera-járvány idején használt vízszűrő kő a Beregi Múzeum gyűjteményéből

Ma már sokkal többet tudunk az ismert betegségekről, ám az újaktól a mai kor embere is fél. De ahogyan régen, úgy most is vissza lehet szorítani és meg lehet szüntetni azokat!

Filepné Kiss Renáta

„KEZÜNKRE VETTÜK MOST ÜGYÉT NEMZETÜNKNEK”

Történelmi bulvár a Beregből

1703. július 18.

KEZÜNKRE VETTÜK MOST ÜGYÉT NEMZETÜNKNEK”

Vásárosnamény Tegnapelőtt, július 16-a éjszakáján városunkba érkezett Franciscus Rákóczy, más néven II. Rákóczi Ferenc fejedelem. Sűrű elfoglaltságai között kérdeztük és megtudtuk, hogy az ország jövőjét illető nagy tervei vannak...

 

   Munka közben értük utol a fejedelmet  

 

Bővebben ...

A múzeumalapító

 

 Csiszár Árpád (1912–1989)

 

Egy kép abból az időből, amikor még teljesen természetes kelléke volt az irodának a hamutartó. Csiszár Árpád mellet is ott áll ez az alumíniumból készült, mai szavakkal élve retró darab. Az egykori múzeumigazgató a megszokott zöld kanapéján ül, előtte öntöttvas lábú, márványlapos asztalka, amely az épp aktuális feladatoknak adott helyet. Van az irodában egy látszólag nem odatartozó alak, egy hároméves forma kisfiú. Ő Csiszár Árpád unokája, aki felkuporodott az igazgatói kanapéra a nagyapja mellé. A képen határozottan úgy tűnik, hogy az idős ember nézi az unokáját, aki épp huncutul mosolyog a kamerába.

A kép 1983 körül készülhetett. Akik ismerték, azok tudják, hogy Csiszár Árpád 1983-ban már teljesen vak volt, így vizuálisan nem gyönyörködhetett a képen látható kisgyerekben, de ez sosem gátolta meg abban, hogy a legapróbb unokáival is felvegye a kapcsolatot.

Ebben a képben minden összesűrűsödik, ami Csiszár Árpádot jellemezte: a körüllengő cigarettaillat, a család állandó közelsége, és a hivatás, amelynek vakon is eleget tudott tenni.

Az elhivatottság számára egy teológiai megalapozottságú szolgálatot jelentett, amely mindig arra ösztönözte, hogy élete minden állomásán a legjobb tudása szerint tegyen annak a közösségnek a jólétén, amelyre a Mindenható állította. Ez volt az a belső iránytű számára, amely alapján szervezte mindennapjait.

Bárki, aki ismerte legendás alakját, egy olyan emberről mesél, aki nyitott szívvel kíváncsi volt az Úristen teremtette világra. Szívesen járta a természetet, szemlélte a növényeket, lenyűgözve tudott rácsodálkozni a természeti jelenségekre, és hasonlóképpen megérintették őt a több ezer éve élt ember ránk hagyott kőkorszaki emlékei is.

De kíváncsisága nem csak a természeti környezetre terjedt ki – Csiszár Árpád nyitott volt az emberek iránt is. Bárhová is sodorta az élet, alaposan megfigyelte az ott élő emberek mindennapjait, életformáját, amelyekről feljegyzéseket készített. Sikernek mégis azt tekintette, amikor a gyülekezeti tagok tudtak egymáshoz közeledni, egységes közösséget alkotni.

Református lelkészként a gyülekezet vezetését is mindig szolgálatként tekintette. Nem csak a Mindenható, a keresztyén hit szolgálataként, hanem a magyarság kultúrájának szolgálataként is. Egész életében foglalkoztatta a református keresztyénségnek a kultúraőrző jellege és a népszokások beépülése a keresztyénségbe. A lelkészi szerep sokat segítette a néprajzi megfigyeléseiben, leginkább akkor, amikor az emberi élet fordulóihoz köthető keresztyén és pogány hagyományokra visszavezethető szokásrendeket vizsgálta.

„Minden a legjobb rendben ment afelé, hogy szép csöndben megöregedjek”-– olvassuk önéletrajzi történeteiben –, amikor lehetőséget kapott a vásárosnaményi múzeum megszervezéséhez. Isteni ajándékként élte meg, hogy tudományos szemléletét és ez irányban felhalmozott tudását rendszerezheti, közkinccsé teheti.

Hivatalosan 1963-ban kezdte el a muzeológusi munkát, amelynek eredményeként egy ma is működő közgyűjteményi intézmény jött létre, mely méltón őrzi, ápolja a beregi emberek letűnt életformáját, emlékeit.

Csiszár Árpád, a Beregi Múzeum alapítója március 8-án lenne 108 éves.

Vargáné Hegedűs Eszter, múzeumpedagógus

 

Medvetalp és ragacsos gyerekkéz

Hogy kerülnek ragacsos gyerekkezek a múzeumba? Mit keresnek az öntőmunkások a műtárgyak között? Most akkor szék vagy nem szék a szuszék? Hogy lehet egy várostörténeti előadás két kilométer hosszú?

A válaszokat múzeumi foglalkozásaink adják, melyeket megújult kínálatunkban keresgélhetnek az érdeklődők. Különböző témák, tantárgyak szerint óvodáskortól nyugdíjaskorig ajánljuk múzeumi óráinkat, melyeknek „tartalmát” a játékos aktivitást, a kézügyességet, az izmokat vagy az érzékszerveket több irányból megmozgató elemekbe építve adjuk át, hogy élménnyé váljon a múzeum gyűjteményének megismerése. Ezeket a foglalkozásokat most korcsoport, témakör és foglalkozástípus szerint tettünk kereshetővé Múzeumpedagógiai kínálatunkban.

Nem titok: a Beregi Múzeumban a hagyományos kenyérsütés eszközeinek és receptjének megismeréséhez ugyanúgy hozzátartozik a tésztától ragacsos gyerekkéz, mint a frissen kisült kenyérlángos ínycsiklandó illata és íze.

A vasöntés rejtelmeit sem lenne elég megérteni anélkül, hogy maguk a tanulók ne állnának öntőmunkásnak. De a Tomcsányi-kastély pincéjében a Kerámia-látványraktár felfedezéséhez is az agyagozáson és a „tárlatvezetővé” váláson keresztül vezet az út. A várostörténeti sétán a résztvevőkkel nyakunkba vesszük Namény utcáit, és a régi idők játékainak (a mocsárjáró, a medvetalp, a gólyaláb, stb.) megismerése csak a kastélypark füvében esve-kelve válik élménnyé.

Kínálatunk felfedezését nem csak pedagógusoknak ajánljuk.

Szász Csaba

Csúszós örömök – A vásárosnaményi korcsolyázás hőskora

Vásárosnaményban egykor fontos szórakozási lehetőség volt télen a korcsolyázás, amit a korcsolyázók és a nézőközönség egyaránt élvezett!

Idős vásárosnaményi lakosok elmondása szerint a tél a 20. század első felében általában november végén kezdődött, amikor hódara hullott és fagyossá vált az időjárás. December első hetében aztán leesett az első, 5-10 centiméteres hó, amelynek vastagsága karácsonyra elérhette az 1-1,5 métert is, ami akkoriban gyakran előfordult és különlegesen szép volt.

Idősektől tudjuk azt is, hogy a községi elöljáróság hirdetményei mellett a kisbíró dobolta ki azt is minden utcasarkon, hogy kellő vastagságú a jég, és lehet korcsolyázni. S hogy hol is hódolhattak ennek a szórakozásnak a fiatalabbak és az idősebbek? A később felépült római katolikus templommal szemben lévő piactér mellett volt egy természetes, úgynevezett nagy gödör (a mai Bartók Béla út mellett), amelyben télen megfagyott a piac felől belefolyt esővíz.

A korcsolyapályát a víz partján lakó fagylaltos, Tokaji Gyuri bácsi „kezelte”, aki a víz befagyása után tovább hizlalta a jeget, amelynek vastagsága így elérte a 10-15 centimétert is. Aki ment korcsolyázni, nála húzhatta fel a korcsolyacipőjét. Vásárosnamény módosabb, gazdagabb lakosainak korcsolyacipője, a kevésbé tehetőseknek bakancstalpra erősíthető korcsolyája volt. Néhány korcsolyát bérelni is lehetett.

A befagyott gödör körül Gyuri bácsi lócákat helyezett el a pihenni vágyóknak. A nézőközönség fent állt a járdán és onnan gyönyörködött a szépen sikló korcsolyázókban. Az 1930-as évek végén már villany is világított ott. Fontos találkozóhely és a társasági élet színtere volt ez a természetes korcsolyapálya, ahol minden délután és este megjelent a vásárosnaményi úri közösség színe-java is: iparosok, kereskedők és a jómódú emberek gyermekei. A tó (gödör) szélére kivonultak a cigányzenészek, és mindenki jól érezte magát.

A tél február végéig, a Tisza jegének rianásáig tartott, amikor ágyúdörgés-szerű hang közepette megrepedt a folyó jege. Ezt követően kezdetét vette a jégzajlás, amelynek során a folyó vize a hatalmas méretű jégtömbök egy részét kihordta a vásárosnaményi legelőre. Ez mindig fontos esemény volt a település életében, mert amikor ez megtörtént mindenki tudta, hogy véget ért a tél.

Filepné Kiss Renáta

    Ácsolt korcsolya akácfából, keresztszíjjal (1921)

„Uram, őrizz tűztől, víztől!”

Nemrég szomorú évfordulóra emlékezett országunk. 20 évvel ezelőtt, 2000. február 1-jén 15 órakor mintegy 100 ezer köbméternyi cianid- és nehézfém-tartalmú szennyvíz érte el a romániai Nagybánya felől Csengernél az országhatárt.


Kabáczy Szilárd festménye a Beregi Múzeumban a cianid szennyezésről (2000)

Ökológiai katasztrófák szerencsére ritkán sújtják folyóvizeinket, árvizek azonban sokkal gyakrabban fordulnak elő. A Tisza melletti Gergelyiugornya és a korábban a Szamos folyó közelében fekvő Vitka lakosságát sokszor veszélyeztették és károsították árvizek.

Nem volt ez máshogy 1912 februárjában sem. Az akkori beszámolókból tudjuk, hogy a veszély azzal kezdődött, hogy Vásárosnaménynál a Tisza jege 8-10 méter magasra feltorlódott és felfogta a Szamos jegét. A Tiszán levonuló jeges ár a folyó Ugornya felőli partján lévő úgynevezett „Füzes”-en károkat okozott, ahol az óriás vastagságú jég a nagyobb fákat maga alá temette. Az áradás tövestől kicsavarta a fákat, és az állatok sem voltak biztonságban, mert azokat is elragadta. A víz a híres vásárosnaményi kereskedőcsalád egyik tagjának, Mandel Emánuel „nagyobb kazal szénáját is hátára vette, de sikerült megmenteni, cölöpöket vertek le és dróttal bekötözték.” A lakosság attól tartott, hogy az árvíz a vetésben is kárt fog tenni, azt gyökerestől kimossa és nem lesz mit aratni. Akkor Ugornyán és Gergelyiben nem volt olyan nagy a kár. A Szamos-menti falvak (köztük Panyola) már korántsem voltak ilyen szerencsések. Az ottani települések pusztulását hallva a helybeli lakosok így imádkoztak: „Uram, őrizz tűztől, víztől!"

Filepné Kiss Renáta

Nagy árvíz 1940-ben, részlet Kismadáról (Gergelyiugornya)



Régi funkció új köntösben

Ha hagyományápolásra gondolunk, akkor legtöbbször egy régi szokás elemeit próbáljuk a mai környezetbe beemelni úgy, hogy az színesítse, kiegészítse mindennapjainkat. Ilyen az, amikor egy vödör hideg víz helyett kölnivel megyünk locsolkodni, vagy ha egy rég nem használt kenyeres zsák keresztszemmel hímzett mintáját varrjuk az otthoni díszpárnánkra.

Bővebben ...

Virtuális kiállítás

Ízelítő eddig feltöltött kincseinkből:

Kövess Minket!

Beregi Múzeum Játéksarok

DSCN79953