Mi köze egymáshoz a popcornnak, a bioüzemanyagnak, a szarvasmarha-takarmánynak és az angyalkának a karácsonyfa tetején? A közös nevező a kukorica, más néven tengeri. Vagy málé. Vagy törökbúza.

Ez a növény ha nem is száz, de sok oldalát megmutatta már, évszázadok óta részét képezi az emberi környezetnek, táplálkozásnak.

A közép-amerikai indiánok szent növényként tisztelték, hiszen létük függött a „napmagtól”, ahogy ők nevezték. A 15-16. században tengeri úton került Európába, a 17. században Magyarországra is. Először dísznövényként tekintettek rá, majd fokozatosan vált termése emberi élelemmé, valamint termése és levele állati takarmánnyá. És még sok minden mássá…

 

Vetés kézzel. Üvegdiakép 1910-ből

 

Vetésére április 24-ét, Szent György napját tartották alkalmas időpontnak, ez kezdetben kézi vetéssel, majd kapával vagy házilag fából barkácsolt tengerivető-géppel történhetett.

 

Ekére szerelhető, fából készült vetőgép Panyoláról

 

Az első kapálásoknál a sűrűre vetett sorokat ritkították, összegyűjtve a háziállatok részesültek először a zsenge növényből mint csalamádé. A sorok között megtermett a paszuly, a paradicsom, a tök vagy a napraforgó. Az illetéktelenektől csősz őrizte a kukoricást, akit megállapodás alapján terményben fizettek a gazdák.

Ősszel a növény megfeketedett bajuszával, lelógó csövével jelezte, hogy elérkezett a törés ideje. Az érett fejeket a csőborító levéllel, csuhéval vagy anélkül törték le a szárról, majd zsákokba, szekérre rakva vitték haza. Ha csuhéval törték, akkor otthon, az udvaron következett a tengerifosztás vagy hántás: a rokonság, komaság közösen szabadították meg a csöveket a suskától, csuhétól, közben beszélgettek, tréfálkoztak, daloltak.

 

 

Tengeritörés után, zsákolás előtt. Gergelyiugornya, 1973.

 

A lehántolt csöveket tovább szárították az eresz alá kötve, vagy a padon (padláson) felkötve, kiterítve. A megszáradt kukoricát ezután ácsolt vagy vesszőből font góréban tárolták.

 

 

 Milotai tornácos ház száradó kukoricával 1981-ben

 

Vesszőből font tengerigóré a végfelhasználókkal 1973-ban Tiszavidon

 

Téli esték társas munkája volt a morzsolás. Morzsolóval vagy a gyalogszék oldalába vert vaslemezzel, de ha mással nem, egy üres csutkával dörzsölték, fejtették le a sárga magokat, amit aztán vagy kézi darálón vagy a helyi malomban daráltak, őröltek darává vagy lisztté.

 

 

Különféle tengerimorzsolók

 

Fontos szerepet töltött be a mindennapi táplálkozásban, készítették sülve, főve: a búzalisztet szaporították vele kenyérsütésnél, készült belőle puliszka lekvárral, tejjel, káposztával, tepertővel, tengeri poc, málé, kása hagymával, tejföllel, tengerikásás töltött káposzta. De csemegének is kiváló volt pattogtatva, zsengén sült vagy főtt kukoricaként.

 

Tengeri poc főzés a múzeumi spóron

 

Takarmányként az aprójószágnak (tyúk, kacsa, liba) morzsolva vagy dara formájában, a lábasjószágnak (tehén, ló, disznó) morzsolva vagy csövesen adták.

 

 

Daraszállítás kerékpáron Gergelyiugornyán 1969-ben

 

De a kukoricának nemcsak a szeme szolgált takarmányként. A levágott leveles szárakat összekötve, kévében tárolták az ól végében vagy törekesben, majd innen adagolták az istálló lakóinak.

 

 

Tengeriszár vágó metszőkésből fabrikálva Tiszavidról

 

A lerágott szárakat ismét összegyűjtötték, innentől kezdve ízékként a kemence vagy a spór felfűtésére használták a csupasz csutkákkal együtt.

 

Csutkaízék hordás. Baráth Sándor szobra

 

A csuhé, a suska sem ment kárba: a legszebbeket összegyűjtve az ügyes kezű asszonyok, lányok mindenféle használati tárgyat fontak, például lábtörlőt, szatyrot, kosarat… A kislányok a csutkából babát készítettek, csuhéruhát adtak rá, a kukorica bajszából lett a haja. A fiúk a szárából hegedűt alakítottak, a csutkájából tornyot, a csutkaállatkáknak ólat építettek. Karácsonykor pattogatott kukorica füzér díszítette a csuhéangyal és az aranydió mellett a kis karácsonyfákat.

 

 

 

A falusi iskolákban is megjelent a kukorica: a vékony szárából készült számolópálcikák segítették a számtan megértését, de az osztályterem sarkában a komisz vagy málészájú diákok is könnyen a térdük alatt érezhették mondjuk a lófogú tengeri nem épp áldásos hatását.

 

Csuhészatyor (1930 körül Vásárosnaményban készült) kukoricaszár-számolópálcákkal

 

A szinte mindig kéznél lévő növényt egyfajta gyógynövényként is kiismerték a falusi emberek: Tiszaszalkán például a gennyes sebre meleg puliszkát tettek, ami elősegítette a seb tisztulását, gyógyulását. De egyes részeiből – például bajuszából – készült főzeteket, teákat ilyen-olyan nyavalyákra régóta alkalmazzák, pehelyként, szirupként, olajként ma is közkedvelt.

A kukorica nem ad lejjebb sokoldalúságából, hiszen továbbra is népszerű emberek és haszonállatok körében, de a belőle nyert keményítő is fontos élelmiszeripari alapanyag. Újabban biológiailag megújuló energiaforrásként bioüzemanyagok és különböző komposztálható termékek előállítására használják, valamint a kozmetikai ipar is kiaknázza jótékony hatásait. Szóval nemcsak a múltban töltött be fontos szerepet, de valószínűleg a jövőben is – ha nem is száz –, de még jó pár felhasználási módja felfedezésre vár.

 

Dohányvágó kés csutka nyéllel Hetéből, 1950-ből

 

Szöveg: Szász Csaba

Fotók: Beregi Múzeum Fotótára, Beregi Múzeum Iskolatörténeti Gyűjteménye, Beregi Múzeum Néprajzi Gyűjteménye, Szász Csaba