Baráth Margit, a múzeumalapító Csiszár Árpád első munkatársa már a múzeum indulásakor nélkülözhetetlen szerepet töltött be. Míg a múzeumigazgató biciklijén gyűjtőúton volt vagy gépelte az adattári anyagot, vagy akár levelezett a szakma legjobbjaival, addig ő tartotta rendben a múzeum kiállítását, fogadta a látogatókat és rendbe szedte az újonnan bekerült tárgyakat.

 

Tősgyökeres gergelyi lakos volt, ismerte a falu életformáját, az ott élők szokásait, írott és íratlan törvényeit. Ez a bennfentesség jól kiegészítette főnöke munkáját.

 

Így volt ez akkor is, amikor egy meleg nyári napon elment Biró Jolánékhoz látogatóba, hogy megnézze, a kis Pisti hol tart már a fejlődésben. Látogatás közben megakadt a szeme a sarokba állított magas rúdon, amelyre a földtől kb. 50 cm-re egy vesszőből kialakított karika volt szerelve. Jól ismerte a múzeumba került mindenen egyes tárgyat, így jól tudta, hogy ez hiányzik még a repertoárból. El is döntötte, hogy megszerzi.

 

Baráth Margit ekkorra már jól elleste főnökétől, hogy néprajzi gyűjtés alkalmával nem kell a becserkészendő tárgyat túldicsérni, különlegesnek tartani. Csiszár Árpád a néprajzi tárgyi anyag begyűjtésekor a kommunikációt mindig úgy alakította, hogy az adományozó azt érezze, hogy  felesleges, kidobásra ítélt kacatot ajándékoz a Tiszteletes Úrnak.

– Jolán! Miért raktad a sarokba azt a rudat?

– Látod milyen ügyesen lépked már ez a kis Pisti! Nem álltatom már abban a pulyakerengőben, mert csak nyávogás van benne.

– Hogyan használtad? Én otthon nem láttam ilyet – faggatózott a múzeumos.

– Nézd ide volt erősítve – mutatta Jolán a lyukat a döngölt padlóban.

 

A hosszú rúd két hegyezett vége úgy volt alul-felül kirögzítve, hogy forogni tudjon, és vesszőkarikába belerakott gyerek magába a karikába kapaszkodott álldogálás közben. A kis szerkezet azt is engedte, hogy a kicsi körbe-körbe járkáljon.

 

 

– Használjátok még? – kérdezte Baráth Margit.

– Nem. Látod, hogy kiszereltük.

– Elvihetném magammal?

– Mire az neked? – kérdezte Jolán tudva, hogy Margitnak nemhogy gyereke, de házastársa sincsen.

– Bevinném a múzeumba, tudod a főnököm milyen bogaras ember, örül az ilyesminek.

– Nem bánom – mondta Jolán.

 

Baráth Margit úgy megörült, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Hát nem hiába oktatta őt a Tiszteletes Úr! Ő is tudja ám gyarapítani a múzeum gyűjteményét!

 

Baráth Margit nem nőtt magasra. Az alig 155 centire nőtt kis asszony fogta a 2 méter hosszú rudat a ráerősített vesszőkarikával, és elindult Gergelyiugornyáról gyalog a vásárosnaményi múzeumba. Nagyon büszkén vitte szerzeményét, amelyről meg volt győződve, hogy olyat Csiszár Árpád még nem is látott. Útközben csak arra tudott gondolni, hogyan fogja majd elmesélni főnökének az új néprajzi tárgy használatát és megszerzési módját. Úgy képzelte, a Tiszteletes Úr igazán büszke lesz majd rá, hogy ő is hozzájárult Bereg népéletének tudományos feldolgozásához.

 

A messze távolból egy biciklis alak közeledett. Minél közelebb ért, egyre jobban kivehető volt Csiszár Árpád jellegzetes alakja. Baráth Margit egyre csak mosolygott és biztosan érezte, hogy elérkezett az ő ideje. Mikor a távolság olyan kicsivé vált köztük, hogy megérett volna már a köszönésre, akkor Csiszár Árpád szólalt meg először:

– Kartársnő! Hova viszi azt a pulyakerengőt?

 

Az 1904-ben készített, Biró Jolántól szerzett pulyakerengőt végül 1966 februárjában leltározta be Csiszár Árpád a 66.31.1-es számon a Beregi Múzeum gyűjteményébe.

 

Vargáné Hegedűs Eszter, múzeumpedagógus