A korábban elindított, Vásárosnamény régi épületeit és az esetlegesen hozzájuk köthető személyeket bemutató sorozat folytatásában is településünk első patikaházáról és annak gyógyszerészeiről olvashatnak. A témáról – amely ezzel a résszel lezárásra kerül – igen gazdag anyag áll rendelkezésünkre, különösen p. Buday Ferenc gyógyszerészről.

Az 1837-ben alapított és településünk főterén álló, 1862-ig Szerecsen, majd Remény nevet viselő gyógyszertár első patikusa Herritz Ferenc volt. Őt 1875-től veje, ladmóczi Oláh Gyula követte, aki 1878-tól már bérelte a patikaházat, néhány év múlva pedig a tulajdonába került. 1896-ban R. Nagy József gyógyszerész bérelte az épületet, aki a századfordulón meg is vásárolta tőle. Az új tulajdonos 1906-tól kezelőként alkalmazta a Zala megyei Petendről származó, később Szabolcs vármegyében is jelen lévő ősrégi nemesi család leszármazottját, pethendi Buday Ferenc okleveles gyógyszerészt.

Az ófehértói születésű fiú 1909 karácsonyán, Csarodán eljegyezte az onnan származó hosszúmezei Buzinkay Anna kisasszonyt, akinek szülei 1913-ban hozományként megvették a patikát R. Nagy József özvegyétől, bérlője azonban p. Buday Ferenc volt.

1914. május 24-én és július 17-én rendkívül ritka természeti jelenséget láthattak az akkori Hajdú, Szabolcs, Szatmár, Bereg és Zemplén vármegyék területén élők: az említett időpontokban ugyanis meteorit hullások történtek, amelynek Vásárosnamény patikusa nem csupán szemtanúja volt!

Május 24-én 18:25 és 18:30 között egy fényes, a Holdnál jóval nagyobb átmérőjű tűzgolyó tűnt fel az égen, majd néhány másodperc múlva több ágyúlövés-szerű morajlás közepette három részre robbant szét. Ezt Nyíregyházán és Őrön lehetett hallani, távolabb már nem. Az említett időpontban Namény környékén Kisvarsányban, Nagyvarsányban, illetve Gemzsén több meteoritot láttak lehullani.

A szemtanúk között volt p. Buday Ferenc is. A kisvarsányi megfigyelők úgy látták, hogy jó néhány darab a Tiszába esett. A később ténylegesen megtalált példányok alapján elmondható, hogy a meteorzápor egy Gemzsétől a Tiszáig terjedő, 10 kilométeres hossztengelyű szórási ellipszis területén ért földet.

Az eseményekkel természetesen a korabeli megyei sajtó is foglalkozott, ezért azok részleteit igen jól ismerjük. Többek között a Nyírvidék, a Szatmár és Vidéke és a Mátészalkai Újság számolt be róluk. Sok szemtanú azonban nemcsak látta az eseményeket, hanem össze is gyűjtött néhány darabot az aláhulló kozmikus kövekből, köztük a naményi patikus is.

Dr. Jósa András tisztifőorvos – aki a később róla elnevezett múzeum régésze is volt – egyik korabeli lapban megjelent írásából tudjuk, hogy „Nagyvarsányról Virányi Sándor főszolgabíró és Evva István tb. főszolgabíró buzgalmából ajándékként négy darab került muzeumunkba, 1550, 110, 50 és 16 gramm súlyúak. Buday Ferencz vásárosnaményi gyógyszerész öccsének egy nagyobb darab van birtokában, melyet muzeumunknak igért. Állítása szerint Namény környékén mintegy 30 darab hullott le”.

Az öccse birtokában lévő darabról nincs információ, az azonban biztos, hogy a vásárosnaményi gyógyszerész 1933. november 27-én beküldte az első hullás egyik kézzel fogható bizonyítékát, egy 74 gramm súlyú darabot a Jósa András Múzeumnak. Annak működéstörténeti osztálya részére való adományozásáról a Szabolcsi Hírlap 1934. május 16-i számában megjelent „Meteorkövet kapott a vármegyei Jósa Múzeum” című írásából értesülhettek az olvasók.

A múzeum gyűjteményébe került meteoritdarabok későbbi sorsát is ismerjük. Az intézményben nem volt természettudományi kiállítás, így 1975-ben tartós letétként a rudabányai Érc- és Ásványbányászati Múzeumba került az ásványgyűjteménye, benne 5 meteorittal. Az egyik 1507 gramm súlyú Kisvarsányban hullott alá, s lehetséges, hogy azt ígérte oda p. Buday Ferenc testvére. Mivel a naményi gyógyszerész 1934-ben ajándékozta a Jósa András Múzeumnak a meteoritdarabot, nem zárható ki – bár írásos dokumentum egyelőre nem támasztja alá –, hogy 1975-ben az is a rudabányai múzeumba került.

Gyógyszertárunk negyedik vezetője az első világháborúban gyógyszerész főhadnagyként teljesített katonai szolgálatot. A háború súlyosan érintette a hazai gyógyszerellátást. Az antant országainak hazánk elleni gazdasági blokádja miatt megszűnt az orvosságok, drogok és alapanyagok külföldről való behozatala, így rendkívül lecsökkentek a gyógyszerkészletek. A hiányt magyarországi gyógynövények nagybani termesztésével és a külföldi gyógynövények hazai helyettesítésével igyekeztek pótolni.

Még a 20. század első felében is tekintélyes és elismert szakma volt a patikusoké, akiket megbecsült és tisztelt a lakosság. P. Buday Ferenc igyekezett aktívan bekapcsolódni a helyi és a megyei közéletbe. 1915-től több vásárosnaményi köztisztviselő mellett tagja volt Bereg vármegye törvényhatósági bizottságának, később pedig igazgatósági tagja az 1890-ben alakult Vásárosnaményi Takarékpénztárnak és a Bereg vármegyei Közjóléti Szövetkezetnek, s elnöke a Gyümölcsipari Szeszfőzde Szövetkezetnek is. A helyi református egyház presbitereként tagja volt a Beregi egyházmegye Missziói Bizottságának, gyógyszerészként pedig a Belmissziói Bizottságának, Közalapi Bizottságának és Nyugdíjintézeti Bizottságának.

A patikusok végzettségük okán gyakran az átlagos adó kétszeresét fizették be, így nagyban hozzájárultak egy adott település költségvetéséhez. A vásárosnaményi gyógyszerész és családja is a község igencsak megbecsült tagjai közé tartozott – persze nemcsak emiatt. 1929-ben 2202 pengő 38 fillérrel a legtöbb adót fizetők között volt, számos földbirtokost, kereskedőt, az akkori szolgabírót és a járásorvost megelőzve. Csak dr. Tomcsányi Vilmos Pál nyugalmazott igazságügyi miniszter, Szabó Gyula református lelkész és Mandel Mór kereskedő fizetett többet nála.

Jövedelméből több helyi egyesületet és szervezetet is támogatott. A Levente Egyesület mellett az 1920 és 1948 között országosan működő, Vásárosnaményban Kabdebó Lajos katolikus pap által létrehozott Jézus Szíve Szívtestőr Gárdát is. Az elsősorban a katolikus ifjúság valláserkölcsi és hazafias nevelésének elmélyítését célzó szervezet parancsnoka a híres elemi iskolai tanító, Dancs Lajos volt. Gombita Sándor egykori vásárosnaményi lakos is tagja volt a gárdának, aki így emlékezett vissza erre és támogatóikra:

„Csapatba álltunk és úgynevezett rendes menetben elmentünk először dr. Buday Ferenc gyógyszerészhez. Ott megálltunk a főtéren […] a patika előtt. Akkor Guszti elfújta a tisztelgő jelet a kürtön, kijött a patikus dr. Buday családja és akkor átnyújtottak nekünk egy gyönyörű szép nagy 50x40 cm befoglaló méretű, bőrből készült egészségügyi táskát. Abban minden volt, ami az elsősegélynyújtáshoz szükséges. Ezt akkor szépen megköszöntük, és ugyancsak zárt alakzatban trombitaszó mellett elmentünk Eötvös Sándornak a kastélyához.” Eötvös Sándor és Eötvös Tamás ugyanis anyagi segítséget nyújtott a zászlók és a tagok egyenruhájának beszerzéséhez, illetve a fiatalok táboroztatásához.

A gyógyszerész férfiakra is igaz volt, hogy különböző rendezvények és összejövetelek alkalmával igyekeztek jó kapcsolatokat kialakítani a velük azonos vagyoni helyzetű és társadalmi rangú polgárokkal. Valószínűleg ennek, vagyonának és a település általi megbecsültségének köszönhető, hogy a környékbeli földbirtokosok meghívták vadászataikra, és ha csak tehette részt is vett rajtuk.

A Magyar Vadászújság 1930. március 1-jei számában több naményi és járásbeli magas rangú tisztviselő mellett az ő nevét is olvashatjuk a Heti hírek rovatban. Jelen volt ugyanis az Újhelyi Kornél birtokán január 21-én és 22-én megrendezett vadászaton, ahol „az eredmény meghaladta a várakozást, mert még a vitkai vadászatokon »szokásos« 500 darab nyúl helyett is kereken 700 darab esett, azonkívül 49 fácánkakas és 1 róka.”

p. Buday Ferenc (jobbra) vadászaton, 1934 januárjában

(Forrás: Beregi Múzeum Fotótára)

Nemcsak részt vett a vadászatokon, hanem az egyik – feltehetőleg a helyi – vadásztársaság vadászmestere (a vadgazdálkodásért és a vadászatok szervezéséért felelős személy – a szerző), később pedig a vásárosnaményi járás vadászati felügyelője és tudósítója is volt.

1931 nyarán szomorú esemény történt. Csarodán kigyulladt és leégett a rakodója, ami több mint 15 000 pengő kárt okozott neki és családjának.

Ahogy korábban már írtam róla, a mai gyógyszerészekkel ellentétben az orvosságok nagy részét régen maguk a patikusok készítették, ami nagy felelősséggel járt, emberéletek múlhattak azon, ha hibáztak. P. Buday Ferencnek – a vadászújságok mellett – több szaklapban is jelent meg írása. A Gyógyszerészi Közlöny 1934. augusztus 18-ai számában a gyógyszerésztársadalom tájékoztatására írta meg az alábbi esetet, amelyből kiderül, hogy ő is hibázott. Vagy mégsem?

Az akkori körorvos megrendelt tőle két páciense számára cseppentő üvegekben 50-50 gramm arzénessavas káliumoldatot. Talán ijesztőnek tűnhet, de a 19. század végétől a 20. század közepéig erős mérgező hatása ellenére minden fő betegséget arzénnal gyógyítottak, sőt, fontos és hasznos szernek tartották a bőr és a haj megfelelő tápláltságához. A gyógymód azonban sokszor rosszabb volt, mint maga a betegség. A szóban forgó, íztelen Fowler-oldattal a bőr, az idegek és a vér betegségeit kezelték, de reumára és daganatokra is előszeretettel használták.

Az orvosi szakma arzénterápia alkalmával fokozatos dózisemelést majd csökkentést írt elő és a naményi körorvos is így járt el. Két héttel a gyógyszer kiadását követően azonban felkereste a patikust, mert betegeinél – bár betartották az orvos használati utasítását – igen súlyos arzénmérgezés lépett fel és az oldatra gyanakodott. Ezt követően ő, okleveles munkatársa és a körorvos lemérték az üvegek cseppjeit és kiderült, hogy „az előírás szerinti 20 csepp helyett 7 (hét) csepp desztillált víz nyomott 1 grammot és pedig mind a két cseppentő üvegből.” A mérgezés okát megértve megvizsgálta mind a 2000 darab eredeti csomagolású üvegét és azt tapasztalta, hogy az összes használhatatlan, mert űrtartalmuktól függően 6-22 cseppel érték el az 1 grammot! A hibás üvegekkel fennállt a túladagolás veszélye.

Az oldat tehát előírásszerűen volt elkészítve, mégis „porszem került a gépezetbe”. Az eset után erősebb hatású gyógyszerek adagolásakor mindig meg kellett vizsgálnia az üvegeket és az orvosokkal egyetértve, arányosítva változtatta meg az általuk kiadott használati utasítást.

A két világháború között a Gyógyszerészi Hetilapban és a Gyógyszerészi Közlönyben több alkalommal is hirdetést adott fel munkatársakat keresve. Gyógyszerészgyakornokként nála dolgozott Leőwey Júlia, aki 1922-ben Budapesten kitüntetéssel tette le vizsgáit. A hölgy valószínűleg nem kívánt huzamosabb ideig Vásárosnaményban élni, mert 1924-ben már oklevéllel rendelkező, vagy tapasztalt, de oklevéllel nem rendelkező, lehetőleg nő kollégát keresett, akinek teljes ellátást biztosított. A jelentkezőknek „fizetési igényekkel és minősítvénnyel ellátott ajánlkozást” kellett küldeniük.

1930 májusában már „záradékolt oklevéllel bíró, komoly, szorgalmas, huzamosabb ideig maradni szándékozó hölgyek vagy urak” jelentkezését várta, akiknek az igényeik közlése mellett főnöki ajánlatot és fényképet is mellékelniük kellett. 1938 karácsonyán feladott hirdetésében pedig „állandó alkalmazásra approbált (jóváhagyott, engedélyezett – a szerző) keresztyén munkatársat” kívánt alkalmazni, az illető korábbi munkahelyeinek és fizetési igényének megjelölésével. A gyógyszertárban segédként dolgozott Bányai József gyógyszerész is, aki később az orvosi egyetem általános orvosi karát elvégezve az 1940-es évek végétől orvosként dolgozott tovább. 1936-ban a község patikusa a 44-es hívószámon már telefonon is elérhető volt.

A II. világháború is súlyosan érintette a hazai gyógyszerellátást, ezért igyekeztek javítani a gyógyszer- és más egészségügyi anyagok gazdálkodását, egyes gyógyszerkészítményeket és gyógyszer-alapanyagokat mással helyettesíteni. A patikus családok jelentős része gyógyszertáruk megsemmisülésével vagy kifosztásával szembesült. Sokan nem is mentek vissza dolgozni, helyükre a kormány által kirendelt hatósági gyógyszertárvezetők kerültek.

A naményi intézményt szerencsére nem fenyegette ez a veszély, 1942-től a gyógyszerész és a felesége már közösen voltak a tulajdonosai. 1943-tól kezelőként alkalmazták Kollár Gabriellát, aki korábban a csákberényi Szent Márton gyógyszertárnál dolgozott. A Vásárosnamény főterén álló patikaház címe többször változott az idők folyamán: Lónyay tér 90., Főtér 19. és Szabadság tér 19. szám alatt is működött.

A munkácsi gyógyszerész kerülethez tartozott vásárosnaményi gyógyszertárat leghosszabb ideig vezető patikus 64 éves korában, 1944. január 13-án hunyt el. Halálát tragikussá és egyben misztikussá tette az a körülmény, hogy felesége is ugyan azon a napon halt meg, csak két óra különbséggel! A hírt a gyógyszerész szaklapok mellett a beregi és szabolcsi újságok is közzé tették. A házaspárt két nappal később Csarodán helyezték örök nyugalomra református szertartás szerint.

Nem született gyermekük, ezért a gyógyszertárat haláluk után Buzinkay Anna Amália nevű húgának a fia, Kellényi Elemér örökölte, ám ő sem volt gyógyszerész ezért vezetését továbbra is Kollár Gabriellára bízták.

A második világháború után az állami intézkedések mellett a gyógyszerészek hivatástudata és áldozatkészsége tette lehetővé, hogy a magyar patikák aránylag rövid idő alatt ismét megfelelően működhessenek. De alighogy kezdett talpra állni a gyógyszerésztársadalom, újabb csapás érte. 1950. július 28-án az ország mintegy 1200 magángyógyszertára (mind a személy-, mind a reáljogúak) azonnali hatállyal államosítva lett. Ezzel megtörtént a Mária Terézia korában kialakult, magántulajdonon nyugvó polgári gyógyszerészet felszámolása.

„Társaihoz” hasonlóan a vásárosnaményi patika is elveszítette a nevét és az emberek számára érthetetlen jelöléssel látták el: a rendszerben a 17/65-ös számot kapta. Az első szám azt jelenti, hogy a 19 megye közül hányadikként államosították – Szabolcs tehát a végére maradt –, a második pedig ABC-sorrendben rögzítette a gyógyszertárat.

Az államosítás évében kezdett dolgozni a patikában idősebb Schmidt Sándor gyógyszerész – ifjabb Schmidt Sándor fafaragó népi iparművész édesapja –, akinek a felmenői között az 1700-as évekre visszamenőleg több patikus, drogista és a gyógyításban egyéb módon jeleskedő személy volt. Felesége pénztárosként szintén a gyógyszertárban kapott munkát, fiuk azonban már nem ezt a szakmát választotta.

Településünk régi gyógyszertárát 1950 és 1970 között Hönsch Elemér vezette. Az 1908. április 25-én Nagyhalászon született, evangélikus vallású gyógyszerész 1939-ben Gödöllőn dolgozott. Ugyanebben az évben a magyar királyi honvédelmi miniszter a Felvidék visszacsatolásával kapcsolatban kitüntette a megszálló csapatokkal kivonult tábori gyógyszertárak vezetőit és beosztottait. Tartalékos gyógyszerügyi tisztviselőként kék-piros szalagon ő is megkapta a felvidéki emlékérmet.

1956 októberében a szovjet tankok és gépkocsik községünkön történő áthaladása során súlyos kárt szenvedett az épület. A Kraszna-híd felől érkező egyik tank ugyanis nem tudott befordulni a református templom melletti bal kanyarban és a szemben lévő gyógyszertár üvegezett kirakatának ütközött. Ezt követően a házat alá kellett dúcolni, az üveges részt pedig bedeszkázták.

Az 1970-es években a Szabadság tér 7. szám alatt működő és a 77-es telefonszámon elérhető patika vezetője 1970. május 10-től 1977. június 27-ig dr. Lénárt Gyula volt, aki 1968-ban Szegeden szerzett gyógyszerész oklevelet. Későbbi pályája során 1986 és 1991 között a Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács Gyógyszertári Központjának igazgatója és főgyógyszerésze volt.

A tiszteletre méltó múlttal rendelkező patikaházat 1950 és 1973 között három alkalommal újították fel. 1960-ban 300 000 forintot, azt követően pedig több részletben 1,1 millió forintot költöttek erre a célra.

A gyógyszertár 1965-ben

(Forrás: Beregi Múzeum Fotótára)

Vásárosnamény körzeti betegellátási igénye egyre inkább sürgette egy körzeti orvosi rendelő és egy új járási gyógyszertár megépítését, kivitelezésükhöz azonban a nagyközségi tanács nem rendelkezett elegendő anyagi forrással.

A háromablakos épület 1973 októberére olyan rossz állapotba került, hogy a megyei gyógyszertári vállalat 120 000 forintos költséggel aládúcoltatta a falait, amelyet havonta ellenőriztek. Az akkori műszaki vélemények szerint azonban ez az állapot nem volt huzamosabb ideig tartható, mert a födémet és a tetőszerkezetet csak a dúcok tartották, a ház falai pedig süllyedtek. Idősebb vásárosnaményi adatközlő szerint az utca felőli falat tartó gerendák egy részét nádszövettel takarták be, hogy az épület és a gerendák alatt közlekedők ne ázzanak ha esett az eső. Az adatközlő emlékei szerint a patikában régi fabútorzat volt. Az új gyógyszertár építési költségét 4 millió forintban állapították meg, amelyből a gyógyszertári vállalat 2 millió forintos hozzájárulást tudott volna vállalni, másik felét a nagyközségi tanácsnak kellett finanszíroznia.

Az épület állagának esetleges további romlása miatt fennállt a veszélye annak, hogy be kell szüntetni a patika működését, ami teljesen megbénította volna a járási székhely és a környékének gyógyszerellátását. A nagyközségi közös tanács csak 1976 júniusában döntött arról, hogy a következő évben ABC-áruházat, új gyógyszertárat, Patyolat-szalont, cukrászdát és üzleteket kíván építeni Bereg központjában.

A gyógyszertár több oldalról megtámasztva 1977-ben

(Forrás: Beregi Múzeum Fotótára)

A Szabolcs-Szatmár megyei Állami Építőipari Vállalat kivitelezésében közel 5 millió forintos költséggel épült új létesítményt – amelyben patyolat-szalon és szolgálati lakások is helyet kaptak – 1977 júliusában adták át. A régi gyógyszertár nagy valószínűséggel a most is működő Allianz Biztosító korábbi irodájának a helyén állt.

Az új gyógyszertár és a patyolat 1980-ban

(Forrás: Beregi Múzeum Fotótára)

Vezetője 1994-es nyugdíjba vonulásáig dr. Menner Ödön volt, akit sokan szerettek és tiszteltek Vásárosnaményban. Településünk egyik legnagyobb múltú intézménye 1988-ban kapta vissza a Remény nevet. Ennek, és a 150 éves jubileum alkalmából emléktáblát szerettek volna elhelyezni a falán, de ez akkor még nem valósulhatott meg. Schmidt Sándor fafaragó népi iparművész alkotását – amely ma is a gyógyszertár falát díszíti –1994. május 16-án avatták fel.

A gyógyszertár falán elhelyezett emléktábla

(Forrás: Beregi Múzeum Fotótára)

(folytatjuk)

Filepné Kiss Renáta