Ha megkérdezzük az embereket, mi jut eszükbe május utolsó vasárnapjával kapcsolatban, a legtöbben szinte rögtön a gyermekeket és a Nemzetközi Gyermeknapot említik. 1924 óta azonban május utolsó vasárnapja az emlékezésről is szól, ekkor tartják ugyanis a Magyar Hősök Emlékünnepét. Bár 2001 óta újra hivatalos ünnep, nincs benne igazán a köztudatban.

A hazáért elesett magyar katonákról való megemlékezést báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy kezdeményezésére először az első világháború idején iktatták törvénybe. A IV. Károly, a Monarchia uralkodója által szentesített 1917. évi VIII. törvénycikk arra kötelezett minden önálló települést, hogy állítson emléket az elesett hőseinek, s azon kerüljenek megörökítésre a hazáért elhunyt katonák nevei.

Az 1917. évi törvény örökségét az 1924. évi XIV. törvény vitte tovább, amely kimondta, hogy „a nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a „Hősök emlékünnepét” – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli”. A törvény tehát hivatalos nemzeti ünneppé emelte május utolsó vasárnapját, a Hősök emlékünnepét.

Az emlékezés időpontját nem véletlenszerűen választották ki, ezzel kapcsolatban érdekes a törvény indoklása: „Az ünnepnap megtartására május hó utolsó vasárnapja látszik a legalkalmasabbnak, mint olyan, a mikor a tanuló-ifjúság a tanintézetekben még együtt van; az iskolaév már többé-kevésbbé befejezést nyert, de az évzáró vizsgálatok még nem vették kezdetüket. A fokozott tevékenységet követelő mezőgazdasági munkálatok ebben az időszakban a gazdaközönséget még nem vonnák el az ünnepléstől, mint kora tavasszal, nyáron vagy ősszel. Május végén a sírok díszítésére már elegendő virág áll rendelkezésre. Az időjárás változásaival nem kell oly nagy mértékben számolni, mint kora tavasszal vagy késő ősszel, amikor az hirtelen, minden átmenet nélkül válhat kedvezőtlenné.”

Május utolsó vasárnapja hamar beépült a köztudatba és a közéletbe. A városok és a kisebb települések igyekeztek méltó módon megemlékezni elesetteikről. Talán ennek – és a kialakult újfajta emlékezésnek – is köszönhető, hogy 1925 és 1945 között a Hősök emlékünnepe augusztus 20. és március 15. mellett a harmadik legjelentősebb nemzeti ünneppé vált!

Az első világháborúban és az azt követő időszakban ugyanis a személyes emlékezés alapjain egy új mintakép alakult ki, a kollektív emlékezet, amely azóta is „hódít”.

Ez az újfajta emlékezés együtt járt az állam szerepének növekedésével. A hatalom már a háború elején hozzálátott a hőskultuszban rejlő propagandalehetőségek kiaknázásához, így többek között plakátokon, kiállításokon hirdette a hőskultuszt, törvényt alkotott a katonahalottak nevének megörökítéséről és emlékművek felállítását szorgalmazta.

Annak érdekében, hogy a települések az elesettek emlékének méltó emlékműveket állíthassanak, megalakult a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság (HEMOB), amely támogatta a háborús kormány ideológiáját és propagandáját. Helyét 1924-ben átvette a Hősi Emlékműtervek Bíráló Bizottsága, amelynek feladata a települések emlékmű-állítási programjának lebonyolítása volt. Az egyik legismertebb alkotás a budapesti Hősök terén, a Millenniumi emlékmű előtt ma is álló, kovácsoltvas kerítéssel körülvett Hősök Emlékköve. Az összes első világháborúban elesett magyar katonára emlékező emlékmű első változatát 1929. május 6-án avatta fel gróf Bethlen István miniszterelnök.

Hazánk első világháborús emlékműveinek többsége az említett bizottságok által összeállított több száz típusterv alapján készült, amelyeket idővel már szoborkatalógusból lehetett kiválasztani. Egyedi emlékművek emelése kizárólag az ő jóváhagyásukkal történhetett.

1917 és 1938 között országszerte több mint ezer emlékmű került felállításra. Ezek nem mindegyike volt szobor, volt ahol fejfákat emeltek, de az is előfordult, hogy csak felvésték egy táblára az elhunyt katonák neveit, amelyet aztán elhelyeztek valahol.

Máshol emlékparkot alakítottak ki vagy fát ültettek. Az emlékfák ültetését nagybányai Horthy Miklós kormányzó hirdette meg 1928 októberében, amelyből Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye is kivette a részét. Leveldi dr. Kozma György, a vármegye vásárosnaményi járásának főszolgabírója 1928. október 25. és november 7. között személyesen kereste fel a járás településeinek jegyzőit, s ismertette velük az általa 1929 tavaszára kiírt emlékfa-ültetés rendjét. Ennek megfelelően Vásárosnaményban a Fő utca szegélyén jegenye nyárfák, Gergelyiben kanadai nyárfák, Ugornyán pedig szintén a Fő utca szegélyén jegenye nyárfák ültetését rendelte el. Az emlékfa-ültetési akció Szatmár vármegyében is sikeres volt.

leveldi dr. Kozma György, a vásárosnaményi járás főszolgabírója 

(Forrás: Beregi Múzeum Gyűjteménye)

Az első világháborúban alakult ki az elhunyt katonák név szerinti számon tartása, neveiket pedig többnyire az emlékműveken lehetett olvasni. Nem véletlenül, hiszen sok katona teste eltűnt a harcok során és tömegsírokban nyugszik. Így egyedül az emlékmű állt rendelkezésre emlékezeti helyként.

Az 1920-tól 1944-ig tartó Horthy-korszakban kevesebb szó esett a hősi halottakról, viszont egyre többször hivatkoztak Trianonra és annak szomorú következményeire. Az 1920. június 4-én aláírt békeszerződés igazságtalansága, felülvizsgálatának (revíziójának) követelése és Nagy-Magyarország visszaállításának eszménye (irredentizmus) a korszak hétköznapjainak szerves részét képezte, amelyek a hivatalos ünnepségeken is megjelentek.

A Hősök emlékünnepe megünneplésének rendjéről a 2519/1925. számú miniszterelnöki rendelet és a honvédelmi miniszter 1925. május 1-jén kelt 6299/Elnökség-1925. számú körrendelete ad tájékoztatást (istentiszteletek és misék tartása, azok végén ima az elhunytakért, ünnepélyek tartása, emlékművek és sírok megkoszorúzása, feldíszítése, tanulóifjúság és honvédség részvétele).

Vásárosnaményban is mindig megemlékeztek a háborúban elhunytakról, amelyeken be kellett tartani az ünneplés rendjéről szóló rendeletek előírásait. A Szatmár és Bereg nevű politikai, társadalmi és közgazdasági hetilap 1926. június 6-án megjelent számában közzétett tudósítás részletesen beszámolt az 1926. évi helybeli ünnepségről. Településünkön akkor még nem állt emlékmű.

A megemlékezés a korszellemnek megfelelően természetesen hangsúlyozta a nemzet gyászát és az irredentizmust, méltatta a magyar katonák hősiességét és hazafiságát, s ezeket a lap újságírója – aki maga is részt vett az eseményen – tudósításában is érzékeltette.

Írásából megtudhatjuk, hogy „május utolsó vasárnapján […] Vásárosnaményban is szép emlékünnepély kíséretében adózott a község közönsége a világháborúban elesett hősök emlékének. 1926. május 30-án délelőtt 10 órakor a ref. templomban ünnepi istentisztelet volt, melyen az összes hatóságok, testületek, iskolák és leventék részt vettek. Délután 3 órakor az állami iskola udvarán sorakoztak fel a levente egyesület tagjai, elemi és polgári iskola növendékei, csendőrség és a pénzügyőri szakasz."

Majd elindult a menet „a dohánybeváltó hivatal előtti feldíszített térre. A hatóságok előtt Fodor Erzsike és Csatáry lrénke magyar ruhás polgári iskolai tanulók fekete fátyollal borított kis nemzeti selyem zászlót vittek és igy vonultak be a magyar koronával díszített fentartott helyre.[…] A felállított leventék és iskolai tanulók megszemlélése után a Hymnus akkordjaival kezdődött az ünnepség, mely után Papp Béla levente megrázó erővel szavalta el Nuszbek gyönyörű költeményét: Amit a halottak beszélnek. Ezután Vass Etelka elemi iskolai tanuló szép hangsúlyozással szavalt egy nagyon szép irredenta imát."

Ezután a menet csendben kivonult a két kilométernyire lévő temetőbe, „ahol a magyar Hiszekegy eléneklése után Varga Ferenc ref. lelkész lelkeket mozgató hazafias emlékbeszédben emlékezett meg az elesett hősökről. A hősi halott sírok megkoszorúzása után a szózat akkordjai zárták be az ünnepélyt." A jelenlévők szemeiben könny volt, s a tudósító úgy vélte, hogy mindez bizonysága volt annak, „hogy nemzet, mely hőseit tisztelni tudja, nem veszhet el soha, élni fog örökké s lesz még boldog feltámadása.”

A trianoni döntés miatt érzett fájdalom, a nemzeti gyász, s a döntés ellen való tiltakozás hívta életre a Horthy-korszakban az országzászló mozgalmat. Az Urmánczy Nándor örmény származású erdélyi politikus és országgyűlési képviselő nevéhez köthető, 1925-ben létrejött mozgalom azon a felismerésen alapult, hogy az ugyanazon nemzethez tartozók akkor is összetartoznak, ha a közösségeket elválasztják egymástól az újonnan kialakult határok.

Az első országzászlót 1928. augusztus 20-án állították fel a budapesti Szabadság téren. Két évvel később Molnár Ferenc tarcali pedagógus javaslatára egyre több magyarországi település állított zászlót, amelyeket minden nemzeti ünnepen felvontak, majd a trianoni gyász jeléül félárbocra engedtek. Az országzászló-állítás országos mozgalommá nőtt, s minden „magára valamit adó” település zászlót állított.

A központi revíziós politika jobban támogatta az országzászló mozgalmat, ezért az 1930-as évek második felétől jelentősen csökkent a hősi emlékművek, főleg a katonaszobrok és figurális alkotások száma, s egyre több országzászlót avattak. Az országzászlók állítását és az emlékművek építését – leginkább azokon a kisebb településeken, ahol addig még nem állítottak emléket az elhunytaknak – gazdasági megfontolásból gyakran összekötötték, ezért sok helyen kombinált emlékművek születtek. Így történt ez Vásárosnaményban is.

Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye élen járt az országzászló mozgalomban, különösen a két világháború között. Bár Vásárosnamény a vármegye egyik járásszékhelye volt, a megyében 1933 és 1941 között felavatott 10 hősi, vagy országzászlóval is ellátott emlékmű sorában csak az utolsó helyet foglalta el, tehát itt avattak utoljára.

Több járásszékhely esetében is előfordult akkoriban, hogy később vettek részt az emlékműállításban. Településünkön 1941. május 25-én került sor a kombinált emlékmű felavatására. A dátum természetesen nem véletlen, hiszen a Hősök emlékünnepének 1924. évi törvénybe foglalását követően az avatási ünnepségeket mindenütt igyekeztek május utolsó vasárnapjára időzíteni.

A Bélteki Bálint kőfaragó mester által készített, emelvénnyel ellátott építmény az elhunytak neveivel és az országzászlóval a Tomcsányi-kastély közelében lévő Hősök terén, a mai Szent István Emlékparkban került elhelyezésre.

Az avató ünnepségek mindig fontosak voltak a települések számára, egyfajta megtiszteltetést jelentett az elhunytaknak – még ha ez furcsán is hangzik – és a hozzátartozóiknak is. Az 1941. május 25-én megrendezésre kerülő hősi emlékmű és országzászló-avató ünnepségről a Nyírvidék – Szabolcsi Hírlap 1941. május 23-i számában rövid, beharangozó jellegű cikkben tájékoztatta az olvasókat. A cikket azért érdemes teljes terjedelmében közölni, mert az emlékmű-avatásról a megyei újság már nem tudósított, így az ünnepség menetéről csak a program alapján következtethetünk:

„Hősi emlékmű és országzászló-avatás Vásárosnaményban Május 25-én, vasárnap délelőtt 11 órakor avatják fel Vásárosnaményban ünnepélyes keretek között a hősi emlékművet és országzászlót. Az ünnepségen Kelemen Gyula esperes, a TESZ. járási elnöke üdvözli a vendégeket és az emlékmű keletkezésének történetét adja elő, mely után a felavató beszédet Javornitzky Jenő dr. miniszteri tanácsos, az Ereklyés Országzászló Nagybizottság országos társelnöke tartja.

Az ünnepi műsor: 1. Hiszekegy. Énekli a közönség. 2. Megnyitó beszédet mond Kelemen Gyula, a TESZ. járási elnöke. 3. Szaval Siket Gyula Levente s. oktató. 4. Ünnepi dal. Előadja a helybeli dalárda. 5. Avató beszédet mond Javornitzky Jenő dr. miniszteri tanácsos, az Ereklyés Országzászló Nagybizottság országos társelnöke. 6. Az országzászlót és emlékművet átveszi Iván Ernő főjegyző. 7. Himnusz. Énekli a közönség.”

Nem rendelkezünk információval arról, hogy a vásárosnaményi ünnepségen hány ember vett részt, de az akkor készült fényképeken jól látható, hogy a helyszín megtelt emberekkel.

Az avatási ünnepség egyik pillanata 1941. május 25-én 

(Forrás: Beregi Múzeum Fotótára)

Az avatási ünnepségen készült fényképek alapján elmondható, hogy a műsorban említett neveken túl a polgári, katonai és egyházi hatóságok is jelen voltak. A képeken jól látszik, hogy a település lakossága mellett egyenruhában a vásárosnaményi leventék is részt vettek, akik közül többen is őrt álltak a monumentum emelvényén.

A polgári, katonai és egyházi hatóságok képviselői az ünnepség díszvendégeivel

(Forrás: Beregi Múzeum Fotótára)

Az emlékmű kettő, egy függőleges és egy vízszintes részből állt. Az alsó, vízszintes rész szemben lévő oldalán két oszlopban vésték fel az elhunytak neveit. Az alsó rész közepére, a nevek közé a Magyar Királyság akkori címere került. Magyarország korona nélküli, egyenes oldalú, pajzs alakú címerének bal oldalán hármas-halmon a korona volt az apostoli kettős kereszttel, míg a jobb oldala hétszer vágott, úgynevezett árpádsávos volt. (A címer leírása azért ellentétes az avató ünnepségen készült fényképeken látható címerrel, mert a címertani szabály szerint azok jobb és bal oldalát mindig aszerint határozták meg, hogy aki a címert pajzson viseli, annak melyik oldalára esne).

Az emlékmű felső részére egy függőleges oszlop került, aminek a tetején egy kis talapzatra állítva helyezték el a rudat és az arra felhúzandó országzászlót. Az oszlop közepére az Örökké él ki a honért halt feliratot vésték.

Iván Ernő, Vásárosnamény főjegyzője átveszi az emlékművet és az országzászlót

(Forrás: Beregi Múzeum Fotótára)

Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter 1933-ban elrendelte, hogy azokban az iskolákban, ahol addig még nem került elhelyezésre márványtábla az ott tanító és tanuló, háborúban elhunyt tanárok, tanítók és diákok emlékére, azt mielőbb helyezzék el. Azt is kötelezővé tette, hogy az iskola tanítói, tanárai és diákjai kalapemeléssel tisztelegjenek az emléktáblák előtt.

Vásárosnaményban néhány hónappal a Hősök terén álló emlékmű felavatása után, az állami elemi iskola folyosóján emléktáblát helyeztek el. Az iskolában 1937 óta tanító Tar György ugyanis a mai Ukrajna területén, a Skole közelében lévő Korosztovban életét veszítette. A zászlós rangban szolgáló pedagógus 1941. június 30-án hunyt el, temetésére július 3-án került sor. 1941. november 13-án a járás tanítói kegyelettel adóztak az emléktábla előtt. Az iskola falában elhelyezett táblája nem maradt meg az utókor számára, ezért nem tudjuk hogyan nézhetett ki és milyen szöveg állhatott rajta. Szülővárosában, Gyulán is megörökítésre került a neve.

A II. világháború idején a német és magyar csapatok visszavonulásakor egy részük a Tisza-híd 1944 októberében való felrobbantása után utóvédharcokba keveredett a szovjet és román erőkkel. A német csapatok elvonulását 11 Vásárosnaményban maradt katonájuk biztosította, akik a református templom tornyát a helybeli lakosok intése ellenére megfigyelésre használták. A település közelében lévő egyik szovjet zászlóalj hadnagya, Georgij Alekszandrovics Jablokov egy Nyikoláj Seremet nevű küldönccel felderítésre indult Vásárosnamény irányába. 1944. október 28-án szombaton, alkonyat felé azonban egy német katona a templom tornyából halántékon lőtte a Kraszna folyó melletti legelő felől közeledő Jablokovot.

Katonatársa, O. Sz. Lavrenyuk – akit többedmagával Jablokov holttestének megkeresésére küldtek – visszaemlékezésében azt olvashatjuk, hogy a középtermetű, szőke hajú, jó tartású és pedáns tiszt temetését Vásárosnamény lakói vállalták magukra. A hadnagy fekete faragással díszített koporsóját – amelynek fedelén mindkét oldalon fém betűkkel volt kirakva a neve, rendfokozata és életkora – Doscsatov ütegparancsnok rövid búcsúztatója és a háromszoros díszsortűz után engedték le a település főterén kialakított sírgödörbe. Temetésén a helybeli lakosok is részt vettek, akik a sírhalmán virágokat helyeztek el, katonatársai pedig csillaggal díszített vörös fejfát állítottak, rajta nevével, születési és halálozási dátumával. Koporsóját 1948-ban átszállították a Hősök terére és a kombinált emlékmű alatt helyezték nyugalomra. Ezt több idősebb helybeli lakos elmondása is alátámasztja.

1945 után május utolsó vasárnapján már a második világháború áldozataira is emlékeztek, s belügyminiszteri és honvédelmi miniszteri rendeletek értelmében az első világháborús emlékműveken fel kellett tüntetni a második világháborúban elhunytak neveit is. Új emlékművek felállítását 1956-ig nem támogatták, s azt követően is csak kis számban nyílt rá lehetőség. Annak ellenére, hogy emlékeztek az elesettekre, a Hősök emlékünnepét hivatalosan nem tarthatták meg, nem volt nemzeti ünnep, mint korábban.

A szovjet térnyerés megpecsételte az országzászlók, és sok esetben az emlékművek sorsát is. A vezetés a legtöbb zászlót 1949-ig leromboltatta, de 1956-ot is viszonylag kevés élte túl. Településünkön a kombinált emlékműről eltávolították az országzászlót, a rúd tetején 1989-ig vörös csillag volt. Idősebb vásárosnaményi lakosok tájékoztatása szerint minden év november 7-én az iskolák tanulói kivonultak az emlékműhöz, ahol megemlékeztek a nagy októberi szocialista forradalomról.

A Hősök emlékműve 1949 és 1989 között

(Forrás: Beregi Múzeum Fotótára)

A rendszerváltás után újra lehetett ünnepelni az elesett magyar katonákat. Bár a magyarországi háborús emlékművek közül több elpusztult, s néhányat tudatosan is elpusztítottak, sok település főterén megmaradtak. A vásárosnaményi emlékmű sem pusztult el, de 2000-ig nem állt a figyelem középpontjában.

Akkor azonban a Szent István Emlékpark Hősök terén való kialakítása során az ott elhelyezendő Szent István szobrot a háborús emlékmű helyén kívánták felállítani, ezért a Képző- és Iparművészeti Lektorátus szakértői bizottsága a monumentum áthelyezését javasolta. Bontása közben azonban kiderült, hogy anyaga repedezett, s mivel nem bírta a bontással együtt járó beavatkozást, eltöredezett, s átépítésre alkalmatlanná vált.

Az áldozatok neveit megörökítő új emlékmű kivitelezésére a Vásárosnaményban élő Tóth István aranykoszorús műkő- és kőfaragó mestert kérték fel, aki beton talapzaton álló, egyszerűséget kifejező szürke háttérben nyitott könyvalakot formázó emlékművet alkotott. A középtengelytől két oldalra egy-egy fekete, az együttérzést és gyászt kifejező márványtábla került elhelyezésre, amelyen az első világháborúban elhunytak vásárosnaményiak mellett már azok nevei is olvashatóak, akik a második világháborúban vesztették életüket. A Szent István Emlékparkban ma is látható emlékmű közepén a Magyar Köztársaság fekete-fehérben metszett címere látható, ami a tömegméretű sors-tragédiára és a nemzeti gyászra utal. Georgij Alekszandrovics Jablokov hadnagy koporsóját átszállították Vásárosnamény mai temetőjébe, s ma is ott nyugszik.

Az I. és II. világháborúban elhunyt vásárosnaményi lakosok emlékműve napjainkban

(Forrás: Beregi Múzeum Fotótára)

A rendszerváltás után újra megtartható ünnep körét 2001-ben a LXIII. törvény értelmében a katonák mellett kibővítették a civilekre is, vagyis azóta mindenkire lehet emlékezni, „akik a vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért”. Az ünnep alkalmával általában katonai tiszteletadással egybekötött koszorúzási megemlékezést tartanak a rákoskeresztúri Új köztemetőben a magyar katonahősök emlékművénél, valamint a Hősök terén a Hősök Emlékkövénél.

Május utolsó vasárnapján tehát a megmaradt, vagy a rendszerváltás után emelt emlékműveknél – így a vásárosnaményi monumentumnál is – emlékezhetünk azokra, akik életüket áldozták hazánkért.

Filepné Kiss Renáta