Ha az említett épület megtehetné, sok érdekes információt osztana meg velünk, amelyek egy részéről a helyi lakosok többsége nem biztos, hogy tud. Az építőiről, külső és belső átépítéseiről, a naményi egyházközségről, annak harangozójáról, vagy éppen arról, hogy közel 110 évvel ezelőtt egy végzetes baleset helyszínéül is szolgált.

Elmondaná, hogy a település belvárosában ma is álló műemlék elődjének építése a Lónyay család nevéhez köthető, amelynek a 14. századtól már Naményban is voltak birtokaik, s tagjaik nagy szerepet játszottak az egyházi élet kiépítésében és felvirágoztatásában is. Akkoriban a lakosság és a Lónyayak is a katolikus vallást gyakorolták.

Valószínűleg csak mosolyogna, ha építésének pontos időpontjáról kérdeznénk, mert azt csak ő tudná megmondani, ám azt egyelőre nem osztotta meg a kutatókkal. Ezt illetően csak annyi információ van a birtokukban, hogy a hajóból és szentélyből álló torony nélküli kőtemplom a 13. század végén vagy a 14. század elején épülhetett, s mellette valószínűleg temető is volt.

De régi dokumentumokon keresztül azt is tudatta még velük, hogy 1333-ban már biztosan állt az utca hossztengelyében, a mostani templom helyén, s mindezt az 1332-1337 között készült pápai tizedjegyzékkel (nem egyházi tized!) bizonyította. A Szentföld visszafoglalásáért indított keresztes háborúk költségeinek fedezésére szedett, Szentszéknek fizetett adókat tartalmazta. Ez az országos összeírás Naményt lelkészi helyként említi, Péter nevű papja 1333-ban 4 garasnyi adóval járult hozzá a keresztes hadjáratok kiadásaihoz.

Valószínűleg arról is szívesen mesélne, hogy a falu egyetlen templomának falait hajdan freskók ékesítették, a gótikus stílusnak megfelelően pedig a szentélyt keresztboltozattal látták el, amelyet szintén díszítettek. A boltozat bordázatát összefogó, pajzs alakú zárókő pedig faragott, zászlót tartó bárányt ábrázolt. Méretét és stílusát tekintve a ma is működő márokpapi templomhoz hasonlítaná magát, hogy jobban elképzelhessük, hogyan nézhetett ki.                                                                                   Az 1937 előtti református templom belső terének egy része 

                                                                                                                (Forrás: Beregi Múzeum)

A Lónyay családdal kapcsolatban azt is elmondaná, hogy a 16. században a reformáció előretörésével a többi katolikus templomhoz hasonlóan őt is az új vallás szolgálatába állították, s a település lakossága Lónyay György birtokossal együtt annak követőjévé vált. A Lónyay család tagjai hűséges támogatói voltak a református egyháznak is, közülük 14-en a kápolna alatti sírboltban nyugszanak.

1610-ben, majd 1798-ban is átépítették, ez utóbbi időpontban kazettás mennyezettel díszítették. Az egyházközségről azt mondaná, hogy ekkor 839 lelket számlált. Körülbelül 200 főt tudott befogadni, így a két harang délelőtt két alkalommal hívta istentiszteletre a híveket. A karzaton – amely többnyire tele volt – a fiúk foglaltak helyet.

Azt az érdekes információt is megosztaná, hogy a nyugati végén álló torony jóval régebbi a ma is szintén látható hajónál! 1827-ben ugyanis egy magas fatornyot építettek a nyugati oldalára, amelyet 1828-ban egy nagy szélvihar ledöntött, ezért annak helyére 1833-ban kőből és téglából új tornyot emeltek. Azt sem titkolná el, hogy többször is végeztek kisebb-nagyobb javításokat, festéseket rajta. 1912 júniusában például Sziberth Ferenc akkori községi főjegyző támogatása révén valósult meg a belső rész kijavítása és átfestése, akinek nagylelkű adományáért hálás köszönetét fejezte ki az egyházközség.

Ebben a formájában 1937-ig szolgálta a naményi református gyülekezetet, amikor a torony kivételével lebontották. Kelemen Gyula esperes-lelkipásztor vezetésével Balázs Horváth István budapesti építész tervei alapján akkor nyerte el a mai 400 ülőhelyes későbarokk stílusban épült formáját.

Örömmel adná tudtunkra azt is, amiről Vásárosnamény lakosainak nagyobb része valószínűleg nem tud: a régi gótikus templom emlékei közül több ma is látható, mert beépítésre került az új templomba. Az egyik ablakpárkány védőkorlátjaként funkcionáló, 1610-ből származó gerendadarab, a boltozat bordázatát összefogó, zászlót tartó bárány, valamint a Lónyay Zsuzsánna emlékére készített, 1620-ból származó epitáfium (a halott érdemeit méltató, kőbe faragott latin nyelvű sírvers).

                 
            A boltozat bordázatát összefogó zárókő a báránnyal és Lónyay Zsuzsánna epitáfiuma 1620-ból
           (Forrás: Beregi Múzeum)

Bizonyára Korláth József kántorral és állami elemi iskolai hittantanítóval kapcsolatos emlékeiről is szívesen mesélne, aki 1912. május 7-én hunyt el, s temetése május 10-én a község legnagyobb részvéte mellett zajlott le. Vagy István bácsiról, aki már az 1937 előtti időkben is harangozóként szolgálhatta az egyházközséget, összesen 40 éven keresztül! 

                                                                          István bácsi az 1937 előtti templomban                
                                                                                    (Forrás: Beregi Múzeum)

De akár a helybeli Református Nőegylet tevékenységéről, összejöveteleiről is, amely például 1934. december 1-jén este 8 órai kezdettel a templom mellett 1911-ben felépített – s azóta is álló – épületben, az állami elemi iskola emeleti termében kultúrestet, utána pedig a Róth-vendéglőben táncmulatságot rendezett.

Ám nemcsak örömteli dolgokról tudna mesélni. Azt a szomorú, de tanulságos esetet is elmondaná, ami 1911 júliusának egyik vasárnapján történt a község központjában. Trikó Gyula mándi lakos alkoholmámoros állapotban szórakoztatta a templom környékén összegyűlt embereket. Ez önmagában még nem is lett volna tragikus, ám mindezt a földtől körülbelül 15 méternyi magasságban tette. A templom tornyát ugyanis éppen akkor renoválták, s annak ablakaiból a felújításhoz szükséges rudak álltak ki, amelyeken csak egy-egy szál deszka volt, karfa nélkül. Egy ideig különböző figurákat bemutatva táncolt az egyik deszkán, majd hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy lejjebb ugrik a levegőben úgy, hogy közben a két karján függeszkedett, a lábaival pedig kalimpált. Ezt kétszer ismételte meg, a harmadik alkalommal azonban elfáradt karjai felmondták a szolgálatot, lezuhant a magasból és azonnal szörnyethalt.

A II. világháború településünket érintő eseményeivel kapcsolatban biztosan megemlítené, hogy a Tisza-híd német csapatok által 1944 októberében bekövetkezett felrobbantása során légnyomás érte az egyház épületeit (a mai Tourinform irodától a Lelkészi Hivatalig tartó, akkori „Bazár” épületeinek felső szintjét). Ennek hatására azok ablakai részben betörtek. A német csapatok elvonulását 7 Vásárosnaményban maradt katonájuk biztosította, akik a templom tornyát a helybeli lakosok intése ellenére megfigyelésre használták. De deszkából kiépített lőállást alakítottak ki az Eötvös-kúria kertjében lévő egyik nagy tölgyfa lombkoronájában is. Egy légi akna becsapódása miatt beszakadt a templom tetőzete, amit a hívek adományából 1945 tavaszára kijavítottak.

Valószínűleg megerősítené azt az idősek által elmesélt esetet is, amikor egy német katona a templom tornyából 1944. október 30-án lelőtte a Kraszna folyó melletti legelő felől közeledő szovjet csapatok Alekszandrovics Georgij Jablokov nevű katonáját. Az első Vásárosnaményban elhunyt szovjet katonát bajtársai a mai Szent István parkban egykoron állt Országzászló alá temették. A 7 német katona közül egy nagy valószínűséggel elhunyt, s az ilki úti temetőben aludhatja örök álmát.

Szóval ha a vásárosnaményi református templom mesélni tudna…

Filepné Kiss Renáta

Keresés az oldalunkon

További blogbejegyzéseink

Virtuális kiállítás

Ízelítő eddig feltöltött kincseinkből:

Kövess Minket!

Beregi Múzeum Játéksarok

DSCN79953