Ha az említett épület megtehetné, sok érdekes információt osztana meg velünk, amelyek egy részéről a helyi lakosok többsége nem biztos, hogy tud. Az építőiről, külső és belső átépítéseiről, a naményi egyházközségről, annak harangozójáról, vagy éppen arról, hogy közel 110 évvel ezelőtt egy végzetes baleset helyszínéül is szolgált.

Elmondaná, hogy a település belvárosában ma is álló műemlék elődjének építése a Lónyay család nevéhez köthető, amelynek a 14. századtól már Naményban is voltak birtokaik, s tagjaik nagy szerepet játszottak az egyházi élet kiépítésében és felvirágoztatásában is. Akkoriban a lakosság és a Lónyayak is a katolikus vallást gyakorolták.

Valószínűleg csak mosolyogna, ha építésének pontos időpontjáról kérdeznénk, mert azt csak ő tudná megmondani, ám azt egyelőre nem osztotta meg a kutatókkal. Ezt illetően csak annyi információ van a birtokukban, hogy a hajóból és szentélyből álló torony nélküli kőtemplom a 13. század végén vagy a 14. század elején épülhetett, s mellette valószínűleg temető is volt.

De régi dokumentumokon keresztül azt is tudatta még velük, hogy 1333-ban már biztosan állt az utca hossztengelyében, a mostani templom helyén, s mindezt az 1332-1337 között készült pápai tizedjegyzékkel (nem egyházi tized!) bizonyította. A Szentföld visszafoglalásáért indított keresztes háborúk költségeinek fedezésére szedett, Szentszéknek fizetett adókat tartalmazta. Ez az országos összeírás Naményt lelkészi helyként említi, Péter nevű papja 1333-ban 4 garasnyi adóval járult hozzá a keresztes hadjáratok kiadásaihoz.

Valószínűleg arról is szívesen mesélne, hogy a falu egyetlen templomának falait hajdan freskók ékesítették, a gótikus stílusnak megfelelően pedig a szentélyt keresztboltozattal látták el, amelyet szintén díszítettek. A boltozat bordázatát összefogó, pajzs alakú zárókő pedig faragott, zászlót tartó bárányt ábrázolt. Méretét és stílusát tekintve a ma is működő márokpapi templomhoz hasonlítaná magát, hogy jobban elképzelhessük, hogyan nézhetett ki.                                                                                   Az 1937 előtti református templom belső terének egy része 

                                                                                                                (Forrás: Beregi Múzeum)

A Lónyay családdal kapcsolatban azt is elmondaná, hogy a 16. században a reformáció előretörésével a többi katolikus templomhoz hasonlóan őt is az új vallás szolgálatába állították, s a település lakossága Lónyay György birtokossal együtt annak követőjévé vált. A Lónyay család tagjai hűséges támogatói voltak a református egyháznak is, közülük 14-en a kápolna alatti sírboltban nyugszanak.

1610-ben, majd 1798-ban is átépítették, ez utóbbi időpontban kazettás mennyezettel díszítették. Az egyházközségről azt mondaná, hogy ekkor 839 lelket számlált. Körülbelül 200 főt tudott befogadni, így a két harang délelőtt két alkalommal hívta istentiszteletre a híveket. A karzaton – amely többnyire tele volt – a fiúk foglaltak helyet.

Azt az érdekes információt is megosztaná, hogy a nyugati végén álló torony jóval régebbi a ma is szintén látható hajónál! 1827-ben ugyanis egy magas fatornyot építettek a nyugati oldalára, amelyet 1828-ban egy nagy szélvihar ledöntött, ezért annak helyére 1833-ban kőből és téglából új tornyot emeltek. Azt sem titkolná el, hogy többször is végeztek kisebb-nagyobb javításokat, festéseket rajta. 1912 júniusában például Sziberth Ferenc akkori községi főjegyző támogatása révén valósult meg a belső rész kijavítása és átfestése, akinek nagylelkű adományáért hálás köszönetét fejezte ki az egyházközség.

Ebben a formájában 1937-ig szolgálta a naményi református gyülekezetet, amikor a torony kivételével lebontották. Kelemen Gyula esperes-lelkipásztor vezetésével Balázs Horváth István budapesti építész tervei alapján akkor nyerte el a mai 400 ülőhelyes későbarokk stílusban épült formáját.

Örömmel adná tudtunkra azt is, amiről Vásárosnamény lakosainak nagyobb része valószínűleg nem tud: a régi gótikus templom emlékei közül több ma is látható, mert beépítésre került az új templomba. Az egyik ablakpárkány védőkorlátjaként funkcionáló, 1610-ből származó gerendadarab, a boltozat bordázatát összefogó, zászlót tartó bárány, valamint a Lónyay Zsuzsánna emlékére készített, 1620-ból származó epitáfium (a halott érdemeit méltató, kőbe faragott latin nyelvű sírvers).

                 

Bizonyára Korláth József kántorral és állami elemi iskolai hittantanítóval kapcsolatos emlékeiről is szívesen mesélne, aki 1912. május 7-én hunyt el, s temetése május 10-én a község legnagyobb részvéte mellett zajlott le. Vagy István bácsiról, aki már az 1937 előtti időkben is harangozóként szolgálhatta az egyházközséget, összesen 40 éven keresztül! 

De akár a helybeli Református Nőegylet tevékenységéről, összejöveteleiről is, amely például 1934. december 1-jén este 8 órai kezdettel a templom mellett 1911-ben felépített – s azóta is álló – épületben, az állami elemi iskola emeleti termében kultúrestet, utána pedig a Róth-vendéglőben táncmulatságot rendezett.

Ám nemcsak örömteli dolgokról tudna mesélni. Azt a szomorú, de tanulságos esetet is elmondaná, ami 1911 júliusának egyik vasárnapján történt a község központjában. Trikó Gyula mándi lakos alkoholmámoros állapotban szórakoztatta a templom környékén összegyűlt embereket. Ez önmagában még nem is lett volna tragikus, ám mindezt a földtől körülbelül 15 méternyi magasságban tette. A templom tornyát ugyanis éppen akkor renoválták, s annak ablakaiból a felújításhoz szükséges rudak álltak ki, amelyeken csak egy-egy szál deszka volt, karfa nélkül. Egy ideig különböző figurákat bemutatva táncolt az egyik deszkán, majd hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy lejjebb ugrik a levegőben úgy, hogy közben a két karján függeszkedett, a lábaival pedig kalimpált. Ezt kétszer ismételte meg, a harmadik alkalommal azonban elfáradt karjai felmondták a szolgálatot, lezuhant a magasból és azonnal szörnyethalt.

A II. világháború településünket érintő eseményeivel kapcsolatban biztosan megemlítené, hogy a Tisza-híd német csapatok által 1944 októberében bekövetkezett felrobbantása során légnyomás érte az egyház épületeit (a mai Tourinform irodától a Lelkészi Hivatalig tartó, akkori „Bazár” épületeinek felső szintjét). Ennek hatására azok ablakai részben betörtek. A német csapatok elvonulását 7 Vásárosnaményban maradt katonájuk biztosította, akik a templom tornyát a helybeli lakosok intése ellenére megfigyelésre használták. De deszkából kiépített lőállást alakítottak ki az Eötvös-kúria kertjében lévő egyik nagy tölgyfa lombkoronájában is. Egy légi akna becsapódása miatt beszakadt a templom tetőzete, amit a hívek adományából 1945 tavaszára kijavítottak.

Valószínűleg megerősítené azt az idősek által elmesélt esetet is, amikor egy német katona a templom tornyából 1944. október 30-án lelőtte a Kraszna folyó melletti legelő felől közeledő szovjet csapatok Alekszandrovics Georgij Jablokov nevű katonáját. Az első Vásárosnaményban elhunyt szovjet katonát bajtársai a mai Szent István parkban egykoron állt Országzászló alá temették. A 7 német katona közül egy nagy valószínűséggel elhunyt, s az ilki úti temetőben aludhatja örök álmát.

Szóval ha a vásárosnaményi református templom mesélni tudna…

Filepné Kiss Renáta