Csiszár Árpád (1912–1989)

 

Egy kép abból az időből, amikor még teljesen természetes kelléke volt az irodának a hamutartó. Csiszár Árpád mellet is ott áll ez az alumíniumból készült, mai szavakkal élve retró darab. Az egykori múzeumigazgató a megszokott zöld kanapéján ül, előtte öntöttvas lábú, márványlapos asztalka, amely az épp aktuális feladatoknak adott helyet. Van az irodában egy látszólag nem odatartozó alak, egy hároméves forma kisfiú. Ő Csiszár Árpád unokája, aki felkuporodott az igazgatói kanapéra a nagyapja mellé. A képen határozottan úgy tűnik, hogy az idős ember nézi az unokáját, aki épp huncutul mosolyog a kamerába.

A kép 1983 körül készülhetett. Akik ismerték, azok tudják, hogy Csiszár Árpád 1983-ban már teljesen vak volt, így vizuálisan nem gyönyörködhetett a képen látható kisgyerekben, de ez sosem gátolta meg abban, hogy a legapróbb unokáival is felvegye a kapcsolatot.

Ebben a képben minden összesűrűsödik, ami Csiszár Árpádot jellemezte: a körüllengő cigarettaillat, a család állandó közelsége, és a hivatás, amelynek vakon is eleget tudott tenni.

Az elhivatottság számára egy teológiai megalapozottságú szolgálatot jelentett, amely mindig arra ösztönözte, hogy élete minden állomásán a legjobb tudása szerint tegyen annak a közösségnek a jólétén, amelyre a Mindenható állította. Ez volt az a belső iránytű számára, amely alapján szervezte mindennapjait.

Bárki, aki ismerte legendás alakját, egy olyan emberről mesél, aki nyitott szívvel kíváncsi volt az Úristen teremtette világra. Szívesen járta a természetet, szemlélte a növényeket, lenyűgözve tudott rácsodálkozni a természeti jelenségekre, és hasonlóképpen megérintették őt a több ezer éve élt ember ránk hagyott kőkorszaki emlékei is.

De kíváncsisága nem csak a természeti környezetre terjedt ki – Csiszár Árpád nyitott volt az emberek iránt is. Bárhová is sodorta az élet, alaposan megfigyelte az ott élő emberek mindennapjait, életformáját, amelyekről feljegyzéseket készített. Sikernek mégis azt tekintette, amikor a gyülekezeti tagok tudtak egymáshoz közeledni, egységes közösséget alkotni.

Református lelkészként a gyülekezet vezetését is mindig szolgálatként tekintette. Nem csak a Mindenható, a keresztyén hit szolgálataként, hanem a magyarság kultúrájának szolgálataként is. Egész életében foglalkoztatta a református keresztyénségnek a kultúraőrző jellege és a népszokások beépülése a keresztyénségbe. A lelkészi szerep sokat segítette a néprajzi megfigyeléseiben, leginkább akkor, amikor az emberi élet fordulóihoz köthető keresztyén és pogány hagyományokra visszavezethető szokásrendeket vizsgálta.

„Minden a legjobb rendben ment afelé, hogy szép csöndben megöregedjek”-– olvassuk önéletrajzi történeteiben –, amikor lehetőséget kapott a vásárosnaményi múzeum megszervezéséhez. Isteni ajándékként élte meg, hogy tudományos szemléletét és ez irányban felhalmozott tudását rendszerezheti, közkinccsé teheti.

Hivatalosan 1963-ban kezdte el a muzeológusi munkát, amelynek eredményeként egy ma is működő közgyűjteményi intézmény jött létre, mely méltón őrzi, ápolja a beregi emberek letűnt életformáját, emlékeit.

Csiszár Árpád, a Beregi Múzeum alapítója március 8-án lenne 108 éves.

Vargáné Hegedűs Eszter, múzeumpedagógus