„…erős veszedelmes orvosságokat, de kivált mérget […] sem magam ki nem adok, se kiadatni nem engedek.” (egy 1801-es gyógyszerészi eskü szövege – részlet)

Előző írásomban elindított, Vásárosnamény régi épületeit és az esetlegesen hozzájuk köthető személyeket bemutató sorozat folytatásában is településünk első patikaházáról és annak gyógyszerészeiről olvashatnak. A témáról ugyanis igen gazdag anyag áll rendelkezésünkre.

Hazánkban az önálló útra tért magyar gyógyszerészet a 19. század folyamán kezdett kialakulni és annak utolsó harmadában indult igazán fejlődésnek. Az önálló magyar gyógyszerészképzés lehetővé tette a gyógyszertárak számának gyarapodását, így a 20. század hajnalán már 1500 gyógyszertár szolgálta a lakosság gyógyszerellátását.

Az 1837-ben alapított és településünk főterén álló, 1862-ig Szerecsen, azt követően pedig Remény nevet viselő gyógyszertár első patikusa a korábban megismert Herritz Ferenc volt. 1873-ban bekövetkezett halála után a gyógyszertár tulajdonjoga átszállt a feleségére, akinek – mivel nem volt gyógyszerész – úgynevezett kezelőt kellett alkalmaznia.

Ezt a feladatot 1875 és 1878 között Herritz Ferenc Mária nevű lányának férje, ladmóczi Oláh Gyula gyógyszerész látta el, aki 1878-tól már bérelte a patikaházat, néhány év múlva pedig a tulajdonosává vált.

Ebben az időben Magyarország és a hozzá kapcsolt részek gyógyszertárai 6 kerületre, a kerületek pedig 4 járásra voltak osztva. Zemplén és Ung vármegyékkel együtt Bereg vármegye is a III. kerület 1. járásába tartozott. Igazgatója Buzath Cajetan beregszászi, helyettes igazgatója Telendy Antal ungvári gyógyszerész volt. 1883-tól változott a beosztás, a Magyarországi Gyógyszerész Egylet módosított alapszabálya szerint Vásárosnamény a 10. számú járásba került át.

A 19. század utolsó évtizedében hazánkban is megkezdődött a klasszikus gyógyszerészet kereteinek szétesése: a növekvő gyógyszerigény ugyanis alapjaiban változtatta meg a hagyományos gyógyszerelést, gyárilag előállított legújabb formái (drazsé, injekció, tabletta) pedig hozzánk is eljutottak. A modern gyógyszerészet és az új felfedezések nálunk is kezdtek meggyökeresedni, ami idővel magával hozta a régi gyógyszertárak képének átalakulását.

A patikusok azonban még a 20. század elején is „régimódi” gyógyszerészmunkát végeztek: mivel kevés volt a készen odaadható gyógyszer, azok nagy részét a gyógyszertárban, vagy annak laboratóriumában kézi munkával készítették el. Ehhez kivételes pontosságú eszközöket használtak, mérlegeik a legkisebb súlyt is érzékelték. A gyógyszerkészítés nagyon precíz munkát igényelt és nagy felelősséggel járt, nem hibázhattak soha, hiszen emberéletek múlhattak rajta!

Az esetleges hibák vagy tévedések elkerülése érdekében sok szabályt kellett betartaniuk a gyógyszerészeknek, így a vényen szereplő gyógyszer elkészítésének is megvoltak a követelményei. A beteg ugyanis – akárcsak napjainkban – az orvos által kiadott vénnyel érkezett a gyógyszertárba, amelyet a gyógyszerkészítő köteles volt elejétől a végéig átolvasni, és ha szükségesnek tartotta, feljegyezte rá a beteg vagy küldöttének a nevét. Ez azért is volt fontos, mert a mostani eljáráshoz hasonlóan az elkészített szert nem adhatták oda akárkinek. TAJ-szám helyett azonban az átvevőnek a vényre felírt nevet kellett megmondania a gyógyszerésznek.

Néhány dolog ma már furcsának tűnhet a számunkra a patikusok munkájával kapcsolatban. Például ha a gyógyszernek csak a felét vagy a negyedét kellett elkészítenie, arra a recept egy vagy két alsó csúcsának behajtásával emlékeztette magát.

A gyógyanyagok vényen jelzett súlyát az orvos tudta nélkül nem változtathatták meg, s ha azon olyan mennyiségű bódító vagy mérgező hatású anyag volt feltüntetve, amelyet az oldószerek nem tudtak feloldani, a vénykészítő köteles volt felvilágosításért a rendelő orvoshoz fordulni.

A gyógyszerkészítésnél a folyadékokat súlyuk és nem űrmértékük szerint mérték, ahogy a gyógyszerek mennyiségét is súllyal és mérleggel határozták meg, nem pedig szemmérték szerint. Tilos volt több keveréket ugyanazon a mérlegen összemérniük. Minden olyan állványedényt, amelynek tartalmából felhasznált a patikus a gyógyszer összekeveréséhez, haladéktalanul vissza kellett állítania a megfelelő betűrendes sorba, ahogyan a kézi mérlegeket is tisztításuk után felfüggesztette a helyükre.

Egy régi patika belülről

(Forrás: Internet)

Az elkészült gyógyszereket azonnal jelzettel látta el és egy külön erre a célra fenntartott helyre tette, a vényét pedig alá helyezte. A készítőnek a jelzet helyességéről kiadáskor ismét meg kellett győződnie. Ha a gyógyszer kiszolgáltatása számlára történt, akkor a vényt annak kifizetését követően a vényszekrénybe kellett tennie. A gyógyszer ára a hozzávalók és a tárolóüveg árából, valamint a munkadíjból tevődött össze, amelynek összegét összeadási képletben kellett feljegyeznie. 

Oláh Gyula 1897-ig dolgozott a naményi gyógyszertárában, amelyet 1896-ban bérbe adott  – a korábban Érden tevékenykedő – R. Nagy József gyógyszerésznek, aki tagja volt a Magyarországi Gyógyszerész Egyesületnek, s amikor tehette jelen volt a 10. járás gyűlésein. Neve a Bereg nevű társadalmi és megyei érdekű hetilap 1897. január 24-i számának reklám-rovatában is feltűnik. Megtudhatjuk belőle, hogy Beregszász és Munkács mellett R. Nagy Józsefnél is hozzá lehetett jutni a híres Réthy-féle pemetefű cukorkához, amely akkoriban a „köhögés, rekedtség és elnyálkásodás elleni legjobb hatású szer” volt.

A századfordulón 1501 főt számláló Vásárosnamény patikusa megvásárolta Oláh Gyulától az intézmény tulajdonjogát, Herritz Ferencné veje pedig Budapestre költözött, ahol gyógyszertárat bérelt. A budai református egyház egyik tanácsbírója volt, és tagja a Protestáns Irodalmi Társaságnak, amelynek közgyűlésein is részt vett. 82 évesen, 1921. május 31-én hunyt el, s két nappal később temették el a farkasréti temetőben. Haláláról többek között a Gyógyszerészi Közlöny, a Vasárnapi Újság és a Gyógyszerészi Hetilap is beszámolt.

Érdekesség, hogy ez utóbbi újság fél évvel a temetés után „Egy elhalt gyógyszerész végrendeleti ado­mánya” című írásában arról számolt be, hogy végakaratában a Magyarországi Gyógyszerész Egyesületre hagyott „1 darab 1009 koro­nás 5 és félszázalékos már nosztrifikált (érvényesnek elismert – a szerző) ma­gyar hadikölcsönkötvényt és annak folyó szelvényeit.” Bár a hagyaték nem volt nagy értékű, csak „egy csöpp a tenger vizéhez”, mégis megilletődtek egykori kartársuk „szeretetteljes gondolkozása felett, amellyel pályája iránt viseltetett.”

Még a 20. század elején is tekintélyes és elismert szakma volt a patikusoké, a gyógyszerészek pedig a polgári társadalom előkelő rétegébe tartoztak. Bár a gyógyszerész-hallgatók sokszor felmenőik mesterségét folytatták – hiszen a családi gyógyszertárak valóságos aranybányának számítottak, amit nem hagyhattak elveszni – a tanulók között megjelentek a gazdagabb családok fiai is.

Közéjük tartozott pethendi Buday Ferenc okleveles gyógyszerész is, akit R. Nagy József 1906-tól kezelőként alkalmazott a naményi patikában. A Zala megyei Petendről származó, de később több vármegyében is jelen lévő ősrégi nemesi család leszármazottja volt. Édesapja, p. Buday Gyula – gróf Mailáth József uradalmi jószágfelügyelője – a család több mint 600 éves nemesi oklevelét még 1902-ben is a levelesládájában őrizte!

Az ófehértói születésű fiú felmenői között nem voltak gyógyszerészek. Öt fiú és egy lánytestvére sem választotta ezt a pályát, közöttük katonatiszteket, országgyűlési képviselőt, ügyvédet és gimnáziumi igazgatót találunk. Középiskolai tanulmányait – fiútestvéreivel egyetemben – a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumban végezte.

Budapesten szerzett egyetemi végzettséget, ezen időszak azonban nem múlt el gondtalanul. Ugyanis fegyelmi szabályokba ütköző cselekmény­t követett el, amikor 1901. március 18-ának reggelén az egyetem épületének kinyitása után 101 egyetemi hallgatóval együtt tüntető menetben végig vonult a tantermeken, s előre elkészített fakereszteket szegezett a falakra. Az egyetemi tanács őt – a tüntetésben részt vett egyetlen gyógyszerész-hallgatót – és további 71-et rektori dorgálással sújtott.

Harminc évesen döntött úgy, hogy elkötelezi magát kedvese mellett, és 1909 karácsonyán, Csarodán eljegyezte az ottani születésű hosszúmezei Buzinkay Anna kisasszonyt, amelyről több korabeli lap is beszámolt.

   pethendi Buday Ferenc gyógyszerész

  (Forrás: Beregi Múzeum)

1906 után kebeleszentiványi Vityi István személyében munkatársa is volt, aki segédként dolgozott a patikában. A petneházai születésű gyógyszerész 1906-ban szerzett oklevelet a Budapesti Egyetemen, ezt követően kezdett dolgozni Vásárosnaményban.

1909 júliusában azonban már Bihar vármegyében találjuk, ahol örökáron megvásárolta a mai Románia területén lévő, „Arany szarvashoz” címzett margittai reáljogú gyógyszertárat. 1911 júliusában eladta az említett patikát és 1912-ben az Arad vármegyében található Magyarpécskán a birtokába került Zlocki György Megváltó nevű, szintén reáljogú gyógyszertára. 1922-ig volt a tulajdonosa, azt követően földműveléssel foglalkozott.

Nem célszerű általánosítani a gyógyszerészek házasságkötésre vonatkozó életkorával kapcsolatban, mindenesetre érdekes, hogy egykori naményi munkatársához hasonlóan Vityi István is idősebb korban mondta ki a boldogító igent. 1913 augusztusában, 31 évesen kötött házasságot Kun Évike kisasszonnyal Csengerben.

P. Buday Ferenc több módon is igyekezett bekapcsolódni a településünk közéletébe, így 1912. január 1-től Mandel Imre vásárosnaményi bankigazgató mellett részt vett a csütörtökönként megjelent „Mátészalka és Vidéke” társadalmi és közgazdasági hetilap „Vásárosnamény és Vidéke” című mellékletének szerkesztésében.

R. Nagy József 1912-ig mondhatta magáénak a helyi patikát. Özvegyétől 1913-ban hozományként megvették Buzinkay Anna szülei, bérlője azonban továbbra is p. Buday Ferenc volt.

(folytatjuk)

                                                                                                                                   Filepné Kiss Renáta

Keresés az oldalunkon

További blogbejegyzéseink

Virtuális kiállítás

Ízelítő eddig feltöltött kincseinkből:

Kövess Minket!

Beregi Múzeum Játéksarok

DSCN79953