A lelkész-muzeológus Csiszár Árpád utolsó éveit már tejesen vakon, második feleségével élte le Vásárosnaményban, egy társasházi lakásban. Ragaszkodott a mindennapi rutinjához: korán kelés, reggeli gyógytea, mozgás, múzeum és kávé.

 

 

Ebben az időben teljesen általános volt az úgynevezett kotyogós kávéfőző, amely még fellelhető különböző formákban a mai háztartásokban is.

 

A szóban forgó kávéfőzőt középen szét kell csavarni, alját meg kell tölteni vízzel és a vízbe rakott szűrőbe tenni a megőrölt kávét. Mikor mindez elkészült, visszacsavarhatjuk a felső részt, és nyílt láng használata mellett várhatjuk a kotyogó hangot, ami a kávé elkészültét jelzi.

 

Délután volt, pont a délutáni kávé ideje. Ketten voltunk a lakásban. Nekem tanulásidő, de akkoriban én még nem ragaszkodtam olyan szigorúan a napirendhez.

 

Csiszár Árpád felállt megszokott helyéről és kiment a konyhába. Jól tudta, hogy a konyhapulton van a kávéfőző és magabiztos mozdulattal szétcsavarta. Én segítőkészen kiöntöttem a kukába az előző főzésnél elhasználódott kávézaccot. Megnyitotta a csapot, kiöblítette a szűrőt és megtöltötte a kávéfőző alját vízzel.

 

A kávé a konyhaszekrény falra akasztott részében kapott helyet. Az idős múzeumigazgató kinyitotta a neki szemmagasságban lévő szekrényajtót és kitapogatta a henger alakú piros pöttyös bádogdobozt. Mikor felnyitotta a tetejét, friss kávéillat csapott meg. Bal kezét a kávéfőző szűrőjének a tetején tartotta, jobb kezével egy műanyag kiskanállal mérte ki a kávét a szűrőbe. Bal mutatóujját úgy tartotta a kör alakú kávészűrő tetején, hogy érezze mikor telik meg, végül rácsavarta a kávéfőző felső részét.

 

Mindent gondosan elpakolt maga után. A kiszóródott kávét a tenyerébe seperte és megmosta a kezét.

 

A konyhát már gyerekszemmel is aprócskának láttam, nem több egy háromlépésnyi szűk folyosónál. A gázzal működő, fehér zománcos tűzhelyet a végében helyezték el. A tűzhely négy lángrózsája közül a jobb elsőt szokták kávéfőzésre használni, ezt már korábban is megfigyeltem. Csiszár Árpád odament a tűzhelyhez, végigsimította a szélét. Bal kezével megnézte, hogy a kávéfőzéshez használt vas rajta van-e az öntöttvas edénytartórácson. Rátette a kávéfőzőt és jobb szélről kitapogatta a gyufát. Meggyújtotta. A picike konyhában, a tűzhely előtt állva közösen vártuk a jellegzetes kotyogó hangot.

 

 

 

Várakozás közben nagyapám jobb kezét a gázelzáró gombon tartotta, hogy amikor elkészül a kávé, azonnal el tudja zárni a lángot. Nem kellett sokáig várnunk, a délutáni frissítő pár perc alatt elkészült. Csiszár Árpád lassan, nagyon lassan jobb kézzel közelített a forró kávéfőző felé. Kezén érezte a kávéfőző által kibocsájtott hőt, és szép lassan megtalálta a kávéfőző műanyag fogóját.

 

– Na, kisunokám! Közelebb adod nekem a kávés poharam? – kérdezte.

 

Én szívesen tettem, hisz tudtam mit kell keresni, és ez a tudás magabiztossá tett. Régen megjegyeztem már, hogy nem a díszes porcelán poharak közt kell keresgélni, hanem egy kör alakú fémtálcára félretett üvegpoharat. Kilöttyenés nélkül kitöltötte az adagját.

 

 

Ekkor megszólalt az ajtócsengő. A bejárati ajtó felé egy csengő volt szerelve, hogy minden nyílásnál megszólaljon. Innen tudhatta a vak múzeumos, hogy érkezett valaki. Csiszár Árpádné Baráth Margit érkezett meg a zöldségestől.

 

– Jó napot kívánok Mindenkinek! – üdvözölt bennünket és lerakta csomagjait a karos ládára. – Kicsit elbeszélgettem az időt, de mindjárt főzők kávét – folytatta, de már meg is csapta orrát a friss kávéillat.

– Kávét? Nem lesz az már egy kicsit sok? – kérdezte az idős házastárs, szemében és szája szegletén rá jellemző, sajátos mosollyal. – Hozz csak ide egy kávés poharat! Azt, amelyik neked a legjobban tetszik! – bökött meg oldalról.

 

Elmentem hát a vitrinhez, ahol az ünnepre félretett csillogó porcelánokat tartották. Volt ott egy apró kék virágos kávéskészlet, amelyet mindig szívesen és csodálattal nézegettem. Vigyázva vettem ki a szekrényből és megterítettem vele a nemrég érkezőnek.

 

– Kedves kis Feleségem! Ma mi kínálunk meg kávéval!

 

Baráth Margit a gondoskodástól meghatottan szürcsölgette forró kávéját és engem is teljesen átjárt az adni tudás jóérzése. Csak sokkal később, szinte felnőtt fejjel látok rá arra, hogy akadályozottsággal élni egy állapot, amellyel minden nap meg kell küzdeni és Csiszár Árpád a legvégsőkig megtette minden nap azt, amit lehetett.

 

Vargáné Hegedűs Eszter, múzeumpedagógus

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Keresés az oldalunkon

További blogbejegyzéseink

Virtuális kiállítás

Ízelítő eddig feltöltött kincseinkből:

Kövess Minket!

Beregi Múzeum Játéksarok

DSCN79953