2002-ben kerülök a Beregi Múzeum munkatársi csapatába, eleinte félállásban. Ekkor még a múzeumban dolgozik a legendás múzeumalapító Csiszár Árpád két lánya is. Az idősebb etnográfusi kutatómunkája mellett ekkor még az intézmény igazgatásáért is felelős, a kisebbik a múzeum mindennapi teendőin felül textil-szakrestaurátor.

      Tíz évet bojtárkodom mellettük. Állandóan figyelő mellékszereplőként, apránként ragad rám a múzeumi szakma minden csinja-bínja, amely szép lassan számomra is életformává válik. Itt nem arra az életvitelre kell gondolni, amikor az ember nem tudja nyolc órában elvégezni a munkahelyén kiadott munkát és azt otthon befejezi. Ez más. Ebben az esetben arról van szó, hogy az életünket visszük be egy úgynevezett munkahelyre. Az emlékeinket, tapasztalatainkat és gyakorlatilag mindent amelyet egy adott kor és közeg adhatott.

      A múzeumi munka alapja az állandó rendszerezés, válogatás. Mi is ezt tesszük, kiállításra készülünk, fekete-fehér képeket válogatunk. A parasztházak és kerítésfotók közt felfigyelek egyre, amelyeken emberek vannak. Amikor jobban megnézem, Csiszár Árpád alakját felismerem, körötte népes családja. A fehér ajtó előtti lépcsőn gondosan be van állítva az egész család: elöl a kisebbek, hátul a nagyobbak. Az egész kompozícióból érződik, hogy most ez az az alkalom, amikor a család fényképezkedik. A kép az 1950-es évek közepén készülhetett. Ritka az ebből a korból származó spontán, hirtelen kattintásból készült fotó. Nézem a képet és egy gyerekes kérdés fordul ki belőlem:

– Milyen jó kép! De miért az ól elé álltatok?

      A két testvér egymásra néz és nem tudja magát türtőztetni. Először csak rázkódnak a vállak, nevetésre görbülnek a szájak és végül kitör belőlük a röhögés. De annyira, hogy rázkódó testükkel jobbra-balra dülöngélnek és látszik, hogy nem tudnak gátat szabni az érzés adta testi folyamatoknak. Amikor a roham alábbhagy az igazgató asszony még egy könnycseppet is letöröl a szeme sarkából. Rám is átragad a hangulat, mégis tanácstalanul állok.

– Ez a parókia bejárati ajtaja – világosítanak fel, amikor már meg tudnak szólalni.

      És aztán jönnek a történetek. A Rákosi-diktatúra mindennapjairól, amikor a Magyarországon több száz éve berendezkedett gazdasági-társadalmi rendet erőszakosan átalakítják. A nagy és középbirtokosok kuláknak bélyegzéséről és teljes ellehetetlenítésükről. A jegyrendszerről, beszolgáltatásról, a padlássöprésekről. Az egyházi és egyházhoz tartozó emberek társadalmi marginalizálódásáról, de legfőképp az általánosan és állandóan jelen lévő szegénységről.

     Én pedig csak figyelek, mint egykor az 1950-es évek elején a tákosi református parókia egyik lelkészcsemetéje miközben édesanyja körül sertepertél.

 

 

 

Református templom, Tákos (1954)

(forrás: Beregi Múzeum Fotótára)

 

Egész csendes, finom kopogtatást hallanak. Lassan, óvatosan nyílik az ajtó. Amikor már egy résnyinél nagyobbra is kitárul, egy fiatal 30 év körüli férfi feje bújik be rajta. A tiszteletes asszony tekintetén látszik, hogy a vendég nem idegen, de a mozdulatokból érzi, nem kell hangos üdvözlés. A férfi halkan, szinte suttogva szólal meg:

– Tiszteletes asszony! Egyedül tetszik lenni?

– Egyedül – kapja a választ. Hangja egyáltalán nem ijedt, inkább biztató.

        A férfi beljebb settenkedik. Most már látszik, hogy magas, nap barnította, erőt sugárzó férfi a látogató. Vadászruhát visel, kezében lábuknál összekötött két élettelen fácán, amelyeket letesz az asztalra.

– Gondoltam szükség lesz rá – mondja.

– Áldja meg az Isten! – kapja a meleg választ.

       Egymás szemébe néznek, de nem szólnak pár másodpercig. Néhány pillanatnyi nesztelenség, amelyben az isteni gondviselésért érzett hála és a másokért tevés öröme járja át az alkonyat adta homályos konyhát.

A vadász ruhás kormányozza vissza a lelkeket a mindennapokba:

– Árpád bácsi? Úton van? Nem láttam a biciklijét.

– Mátészalkára ment kenyérért. Gyurka öccse már beállt a sorba neki, remélem szerencsével jár.

      – Reméljük a legjobbakat! Az Úristen tenyerén vagyunk – mondja a férfi és indulni készül, de hirtelen fagyos rémület ül ki az arcára. Szinte moccani se bír, mert tekintete beleakadt egy világító kék szempárba. A vendég csak most veszi észre a négyéves forma kislányt, aki szótlanul az asztal mellett álldogál. A kicsike, vékony gyerek eddig teljesen észrevétlenül megbújt a konyha homályában.

         – Tiszteletes asszony! – szól szinte remegő hangon a férfi. – Mi lesz, ha a gyerek?… Mi lesz, ha ez a gyerek fogja elárulni azt, hogy én itt jártam?

  – Tessék megnyugodni! – szól nyugodt hangon a tiszteletes asszony. – Ez a gyerek akkor se szól, ha kérdezik.

         Miközben a tiszteletes asszony gyermeke alaptermészetét jellemzi, arcára szeretetteljes mosoly ül. Az ötödik szüléséből napvilágot látott kék szemű leánygyermek valóban nem mondható cserfes kis fruskának. Szűk családi környezetén kívül félős, otthoni közegében is alkalmazkodó, a háttérbe húzódást mintha az anyaméhből hozta volna magával.

– Ne aggódjon! – mondja még egyszer. – Innen nem megy híre semminek!

        – Nem is zavarkodom tovább, szép estét! – mondja a férfi még mindig rémülten és olyan csendben, mint ahogy jött, elsiet.

         Még le sem cseng az érzelmi vihar a lelkészlak konyhájában, amikor a tiszteletes úr mosolygós arca jelenik meg:

       – Megérkeztem – mondja a jelen lévőknek. Láttam Koncz Pistit innen kifordulni. Nagyon sietősen ment, köszönni sem tudtam. Miért járt itt?

A tiszteletes asszony a tekintetével az asztalon heverő fácánokra mutat.

– De jó! – mondja a lelkész. – Holnap megsütöd?

– Jó – kapja a választ. – Hoztál kenyeret?

– Hoztam.

– Eredj Gyöngyi, szólj a többieknek, hogy vacsorázhatunk!

A kislány elszalad testvéreiért, a házaspár pedig megöleli egymást köszönésképpen.

Vargáné Hegedűs Eszter

múzeumpedagógus

 

 

 

 

Keresés az oldalunkon

További blogbejegyzéseink

Virtuális kiállítás

Ízelítő eddig feltöltött kincseinkből:

Kövess Minket!

Beregi Múzeum Játéksarok

DSCN79953