Egy évvel ezelőtt érte el Magyarországot a Covid-19 járvány. Ám a XX. század elején is fenyegették hazánkat és Vásárosnamény környékét járványok.

1913-ban a nem megfelelő tisztaságú ivóvíz és táplálkozás következtében megjelentek a térségben a baktérium okozta ázsiai kolera „fekete hírnökei”. A vármegyék akkori vezetői igyekeztek visszaszorítani a nagy folyadékveszteséggel és a betegek kiszáradásával járó, ám a víz szűrésével vagy fertőtlenítésével, a megfelelő tisztálkodással és táplálkozással megelőzhető betegséget. Szatmár vármegye alispánjának intézkedésére a császári és királyi 5. gyalogezred szatmári zászlóaljának egyik százada két tiszt vezetésével Vásárosnamény környékére vonult, hogy a Tisza vizének használatától a lakosságot visszatartsák”.

1915 februárjában a Covid-19-hez hasonlóan szintén egy vírus által okozott járvány ütötte fel a fejét a térségünkben. A Vásárosnaménytól mindössze 12 kilométerre lévő, s ma Aranyosapáti részét képező Révaranyoson megjelent a kanyaró, amelyről 1915. február 21-én a Nyírvidék nevű lap is beszámolt. A járványt súlyosbította „a kanyaró és a skarlát komplikálása, amely az egyes családok összes gyermek állományát a betegágyhoz szögezte le”. Nem volt olyan nap, hogy az egyik vagy másik járványban elhunytakért ne szólt volna valamelyik felekezet templomának harangja, s olyan lakás, ahol ne lett volna legalább egy beteg gyermek. Akkoriban a körorvosi állást évek óta nem töltötte be senki, s „csak dr. Sziklássy Béla járásorvos önfeláldozó készsége látta el a körben a közegészségügyi követelményeket”.

A lakosságnak tehát gyakran kellett nélkülöznie az orvosi ellátást, s ha nagyobb távolságról, netán vármegyén kívüli területről kellett orvost hozatni, annak 40 korona körüli költségét a nagyrészt földművelésből élő polgárok sokszor nem tudták megfizetni, még akkor sem, ha gyermekük életéről volt szó. Kopócsapátiban már 1913 januárjában zárva voltak az iskolák, a Révaranyoson működő evangélikus és református iskolát január utolsó hetében, a görög katolikus iskolát pedig február elsején zárták be. Később „Nyírlövőn is felütötte a fejét ez az emberi életet szedő járvány”.

1915. február 13-án Dr. Sziklássy Bélát, „a községen átutazó vásárosnaményi orvost az esti órákig lefoglalták azok, akik Révaranyos főutcáján laktak”. A legtöbb beteg hozzátartozója azonban nem is sejtette, hogy orvos járt a községben. Akkor felmerült a Nyírvidék nevű lap újságírójában, hogy még ha a súlyosabb állapotban lévő betegeket átutazóban meg is látogatta, „végezhet-e áldásos munkát az orvos, mikor a beteg környezetéhez egy-két kérdést nincs ideje intézni, minthogy ott künn a fuvaros méltatlankodva ad kifejezést türelmetlenségének, mivel állatai és a maga kényelmét, beosztását nem hajlandó feláldozni”.

Tiszai átkelőhely Aranyosapátinál

(Forrás: Beregi Múzeum fotótára)

Sziklássy Béla (akinek elődei valószínűleg Petrásovics vezetéknevet viseltek eredetileg – a szerző) a soproni Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnáziumban érettségizhetett 1887-ben. 1898-ban Budapesten szerzett orvosi diplomát, 1901-ben pedig Kolozsvárott a tisztiorvosi képesítést is megszerezte.

Tagja volt a Vármegyék Országos Mentőegyesületének, a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület pedig örökös tagjai között tudhatta. Strihó GyulaA Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület története 1887-1897” című művéből tudjuk, hogy 1889-ben az egyesület közgyűlése 60 darab aranyat engedélyezett jutalmazásra, amelyet az erre kirendelt bíróság ítélete alapján szétosztottak a működő tagok között. Dr. Sziklássy Béla, bár nem kapott aranyat, felsorolták a nevét a dicséretet érdemlők között.

1892-ben a mentő egyesület közgyűlése meleg köszönetet mondott a kolera járvány alatt működő mentőknek emberbaráti önfeláldozásuk és nemes kötelességérzetükért, s a jutalmakat kiosztó bíróság ítélete alapján „a jutalmakul adatni szokott érmek mintájára vert s az egyesületi érmek között az aranyéremmel egyenlő erkölcsi becsű vasérmeket osztott ki”. Vas éremmel jutalmazták többek között Sziklássy Bélát is.

Nevével az akkori újságokban már jóval 1915 előtt is találkozhatunk. 1900 januárjában is, amikor a Nyírvidék arról számolt be, hogy Dr. Sziklássy Lajos nyugdíjba vonulása után őt nevezték ki a tiszai járás orvosává. Néhány hónappal később szintén felbukkant a neve, ugyanis 1900 márciusában Tuzsértól mintegy két kilométerre, az úgynevezett Boszorkány-hegyen csontok kerültek felszínre. Ám ne gondoljunk gyilkosságra!

A szóban forgó területen gróf Forgách Margit százharminc hold földet osztott ki szőlőtelepítésre, köztük Gergely István komorói lakos részére is. A föld felásása során 4 honfoglalás kori sírra bukkantak, amelynek koponyái később a frissen kinevezett járásorvoshoz kerültek. Nagy valószínűséggel ő értesíthette a tiszai járás főszolgabíróját, Vidovich Lászlót, aki a sírok előkerülési körülményeiről jegyzeteket is készített. Ő 1900. március 15-én levélben tájékoztatta barátját, dr. Jósa Andrást a leletekről, aki a helyszínre utazott.

Dr. Jósa András, Szabolcs vármegye akkori tisztifőorvosa – s az általa alapított múzeum igazgatója – a helyszínen további 2 sírt tárt fel, amelyek alapján később rekonstruálni tudta a honfoglalók nyíltartó tegezét. 1900-ban megjelent dolgozatában így ír a területről, dr. Sziklássy Béláról és Vidovich Lászlóról: „A tiszabezdédi honfoglalás kori temetőtől... délre mintegy hat kilométer távolságban […] özv. Salamon Tivadarné, szül. gróf Forgách Margit úrnő 130 holdat osztott ki szőlőtelepítésre. Midőn már mintegy 100 holdat felforgattak, csontvázakra akadtak a területnek Boszorkány-hegynek nevezett részén, melyet Gergely István komorói lakos forgatott fel szőlőnek. Dr. Sziklássy Béla járásorvos és Vidovich László főszolgabíró barátom… akkor jutottak a leletnek tudomására, mikor már négy sír részben fel lett dúlva.” Az egyik sírban egy tarsolyt találtak, benne tűzkővel és egy csontnyelű kis vaskéssel, a tarsolyt pedig egy ezüstből készült, vörösréz hátlappal erősített sima, dísztelen tarsolylemez borította.

1960-ban Dienes István egyedül, 1971-ben pedig Németh Péter – a Jósa András Múzeum későbbi igazgatója – társaságában leletmentő ásatást végzett. 1998-ban Révész László hitelesítő ásatást végzett a területen. Akkor további sírokat tártak fel a régészek, így számuk 11-re nőtt. Feltételezésük szerint a Felső-Tisza-vidék X. századi lelőhelyeinek sorában egyedülálló, bár gazdag leletanyaggal nem rendelkező, É-D irányú tuzséri temető egy egysoros kisebb (maximum 15-16 síros) temetkezési hely lehetett. A lelőhely azonban nem válhatott teljessé, mert a síroknak legalább a fele – főként a női és gyermek temetkezések leletei – az intenzív szőlőművelés miatt szinte teljesen megsemmisült. Bár a régészek a lehetőségekhez mérten minden irányban alaposan átkutatták a területet, nem bukkantak további sírok nyomaira. Mivel kevéssé tartják valószínűnek, hogy a temető bármelyik irányban folytatódna, a lelőhelyet csaknem bizonyosan feltártnak tekintik.

A területen 1998 óta nem végeztek ásatást, 2006 májusában L. Nagy Márta mindössze terepbejárást tartott.

Dr. Sziklássy Béla 1904 júliusában a tiszai járás tisztiorvosaként a X. fizetési osztály 2. fokozatába lépett. Az I. világháború idején már nagy orvosi tapasztalattal rendelkezett. 1914 novemberétől katonaorvosként egyszerre több helyen, összesen 40 sebesült katonát ápolt. Az egykori tiszai járás székhelyén, Mándokon özvegy gróf Forgách Lászlóné kastélyában és a Mándoki Falkavadász Társaság klubhelyiségeiben, Tuzséron pedig vásárosnaményi és nagylónyai gróf Lónyay Pálma kastélyában kerültek elhelyezésre a betegek. Emellett a szomszéd vármegyék sebesült katonáinak állapotát is ő felügyelte.

A betegek ápolásából felesége, Sziklássy Katalin (született Erdőhegyi Katalin) is kivette a részét. Kettejük munkáját Habsburg-Toscanai Ferenc Salvator főherceg (I. Ferenc József osztrák császár, magyar és cseh király veje, a Monarchiában pedig a Vöröskereszt fővédnök-helyettese – a szerző) 1916 januárjában „a háború alatt a katonai egészségügy terén szerzett kiváló érdemei elismeréséül a Vöröskereszt hadiékítményes ezüst díszérmével” tüntette ki.

A Vöröskereszt ezüst díszérme eleje és hátulja,

zománcozott zöld tölgyfalomb hadidíszítménnyel (férfiak részére)

(Forrás: Internet)

Szabolcs vármegyében 1916 februárjában választó jogosultságot igazoló írás-olvasás vizsgákat tartottak. A közigazgatási bizottság az 1916-1917. évekre Mándokon Kálnay Zoltán és Müller Hugó mellett dr. Sziklássy Bélát is alelnökül választotta.

1931 augusztusáig volt a tiszai járás tisztiorvosa. Ezt a közigazgatásilag ideiglenesen egyesített Szabolcs és Ung vármegyék alispán helyettesének és vármegyei főjegyzőjének, Virányi Sándornak a vármegyék közigazgatásának 1931. évi első félévi állapotáról szóló jelentéséből tudjuk. Ebben mély sajnálattal írt dr. Sziklássy Béla haláláról. Olyan embernek írta le, aki „három évtizeden keresztül hivatását a legteljesebb kötelességérzettel töltötte be s nemcsak felettes hatóságainak teljes elismerését hanem az egész járás közönségének osztatlan bizalmát és tiszteletét érdemelte ki”.

Elhunytáról és személyéről Szabolcs és Ung közigazgatásilag ideiglenesen egyesített vármegyék törvényhatósági bizottságának 1931. okt. 14-én délelőtt 10 órakor tartott őszi rendes közgyűlésén is megemlékeztek. A közgyűlésről a Nyírvidék nevű politikai napilap is beszámolt. Az eseményen dr. Erdőhegyi Lajos főispán kegyelettel emlékezett meg a tavaszi közgyűlés óta elhunyt bizottsági tagokról, így dr. Sziklássy Béláról is. A főispán indítványára megörökítették a közgyűlés jegyzőkönyvében az elhunytak érdemeit – így a tiszai járás volt tisztiorvosának hosszú éveken át folytatott közéleti érdemeit is – amelyről jegyzőkönyvi kivonatban értesítették a hozzátartozókat.

Filepné Kiss Renáta

Keresés az oldalunkon

További blogbejegyzéseink

Virtuális kiállítás

Ízelítő eddig feltöltött kincseinkből:

Kövess Minket!

Beregi Múzeum Játéksarok

DSCN79953