Csiszár Árpád
Magas bajszos férfi, szemében és szája szegletén mosoly bujkál. Ezek a külső jegyek idős korára is jellemzőek maradtak rá.
Csiszár Árpád, a Beregi Múzeum alapítója 1912-ben született Fülesden id. Csiszár Árpád és Filep Jozefin első gyermekeként. A kis Árpád másfél éves volt, amikor a család egy kis szatmári faluba, Szamostatárfalvára költözött, mert a családfőt a 350 fős falu református gyülekezete papjául választotta. Id. Csiszár Árpád 42 évig szolgálta ezt a gyülekezetet, ez aztán az egész család életformáját meghatározta.
A parókia szomszédságában állt a falusi iskola, amelynek udvara megfelelő játszótérként szolgált nem csak a lelkész család legifjabb tagjainak, hanem a falu szegény sorból származó gyerekeinek is. A falusi gyermekekkel való közös játékok voltak az első lépések, melynek során a kis lelkész csemete belenőtt a falu íratlan szabályaiba. Ezek az átható gyermekélmények számára később, etnográfusként forrásként szolgáltak.
Nem kezdte még meg az iskolában az első osztályt, amikor megtanult olvasni. A betű szeretete aztán élete végéig elkísérte. Már gyerekkorában mindent elolvasott, amihez hozzáférhetett. Édesapja rendszeres újságolvasó volt, de a könyvespolcán megtalálta a Jókai-sorozatot, Adyt, latin nyelvtant és természetesen a teológiai szolgálathoz kapcsolódó könyveket is. Saját bevallása szerint volt, amit többször is olvasott. A kalendáriumok képei alapján pedig még a párizsi olimpiáról is tájékozódni lehetett.
Szamostatárfalvi gyermekévei alatt ismerkedett meg közelebbről az őt körbe vevő természeti környezettel. A határban minden bokrot, fát ismert és azokat a helyeket is, ahol gomba terem.
A növények szeretete később is elkísérte. A Debreceni Református Kollégium diákjaként egyik kedvenc elfoglaltsága volt a Füvészkert növényeinek a megfigyelése. „Szerettem megfigyelni mindegyiknek a természetét” – olvashatjuk önvallomásaiban.
A Füvészkerttel való kapcsolata nem szűnt meg a diákévek végeztével. Már gergelyiugornyai lelkész volt, amikor a debreceni botanikus kertből kapott magokból kaktuszgyűjteményt hozott létre a parókia udvarán. Ekkor már gyerekeivel együtt figyelték a magok kikelését, a növények fejlődését, önkénytelenül is átragasztva a következő nemzedékre a természet csodálatát és a kísérletezés izgalmát. A kaktuszok mellé egyenként nem csak a hétköznapi, hanem a latin nevüket is kihelyezte.
Kaktuszkert Gergelyiugornyán
Lelke mélyén mindig is a református egyház szolgálatára készült. Érettségi után a Debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetemre akart jelentkezni bölcsésznek, de úgy gondolta, hogy majd utána elvégzi a teológiát is. Végül a Hittudományi Egyetem mellett döntött, ahol 1938-ban sikeresen végzett. Lelkészképzési évei alatt nem mondott le a bölcsészeti stúdiumokról. Az egyetemen filozófiai és régészeti órákra járt; Roska Márton régész professzornál sikeres vizsgákat is tett.
Helyismeretére támaszkodva szervezett dr. Sőregi János régésznek, a debreceni Déri Múzeum egykori igazgatójának csónakkirándulást a Szamoson, a hajdan élő ősember nyomainak feltérképezésére. A tanulmányutat régészeti feltárás is követte. Sőregi így ír 1938-ban megjelent, Szamos-parti régészeti ásatásokat is feldolgozó írásában: „Tatárfalva felé közeledve Csiszár Árpád és Gyurka megneveztek nekem minden határrrészt; még két palaj, még egy palaj, és otthon vagyunk! – számították nagy lelkesedéssel. Azok a nyárfák ott, az már a falu! Tatárfalvából nem látszott a vízre semmi, de az angyalosi kis torony mint egy bájos leányzó, kukucskált felénk a bokron át.”*
A szemlélődő, vizsgálódó látásmódja nem csak a növények és a természet felé nyilvánult meg, hanem az emberi közösségek felé is. Bárhova állította is a Teremtő, mindig igyekezett alaposan megismerni az adott helyre jellemző társadalmi, kulturális környezetet. Az ott élők mindennapjait, tetteik belső lélektani mozgatórugóit.
1963-ban megbízást kapott a vásárosnaményi múzeum megszervezésére és irányítására. Csiszár Árpád ekkor a gergelyiugornyai gyülekezet lelkésze és nem mellesleg hat gyermek édesapja; így a mindennapi gyülekezeti munka mellett vállalta a múzeumi feladatokat, amelyekre teljes mértékben felkészült volt.
Beregi Múzeum 1981
A múzeum – Csiszár Árpád megfogalmazása szerint – kapocs a múlt és jelen között. De a múzeumban őrzött tárgyakon keresztül szembesülhetünk azzal is, hogy az emberi élet egy folyamatnak a része és az általunk érzékelt jelen válik majd a következő generáció múltjává.
„Az embernek a helyzetét bizonyos mértékig az eredete megszabja” – fogalmazta meg a múzeumalapító, amikor idős korában visszatekintett az életútjára. Ezt a mondatot akkor hallhatjuk tőle, amikor a transzgenerációs pszichológiai kutatások még gyerekcipőben sem járnak. Azóta a pszichológiai kutatások is arra mutatnak rá, hogy őseink életmódja, értékrendszere olyan erősen hat a személyiségünkre, hogy ezek képesek befolyásolni választásainkat, kapcsolatainkat, az élethez való viszonyunkat is.
Az 1981-ben Csiszár Árpáddal készített riportfilmben egy tartalmas és teljes életút tárul fel előttünk. A riporter utolsó kérdésként afelől érdeklődött az idős múzeumigazgatótól, hogy milyen tervei vannak még a jövőre nézve. Csiszár Árpád kicsit elgondolkodott, majd elmesélte, hogy a közeljövőben lelkészként nyugdíjba vonul. Ekkor a lelkésznek ki kell költöznie a parókiáról és ki kell alakítani egy új életritmust. De nem is Csiszár Árpád lenne a riportalany, ha az élet alapvető természetét nem foglalta volna bele mondandójába. Rá jellemző hamiskás mosolyával az arcán hozzáfűzte: „És akkor... aztán öregszem még tovább és – meghalok… Hát, mit mondjak?... Micsoda a vége? Hát a vége mindenkinek ez.”
Az általában mindenre pontosan emlékező, kicsit különc, mégis magával ragadó személyiségű múzeumigazgató tényleg nem lehet már velünk, de az általa ránk hagyott szellemi örökség nyomán a Beregi Múzeum ma is kapocsként működik múlt és jelen között.
*Sőregi János: A panyolai Tiszáról végig a magyar Szamoson. A VI. és VII. panyolai ásatás és a szamosmenti kutatóút ismertetése. Debrecen, 1938. 39.
Vargáné Hegedűs Eszter
