A Beregi Múzeum mindig fontosnak tartotta a helytörténet kutatását, anyagának bővítését és publikálását. Ennek apropóján sorozatot indítunk, melynek révén Vásárosnamény lakói jobban megismerhetik városunk régi épületeit és az esetlegesen hozzájuk köthető személyeket.

Településünk nem kiemelkedő történelmi város, nevéhez nem fűződnek csaták és békeszerződések. Nincsenek nagy számmal történelmi nevezetességei, de szépsége és hangulata magával ragadja az ide látogatót. Régi és modern épületek, parkok, terek és zöldterületek alakítják a városképet.

Vásárosnamény a 20. század elejéig egyetlen utcából állt, amelyet északon a Kastélydombon álló Tomcsányi-kastély, délkeleten a 19. század végére teljesen megsemmisült naményi vár fogott közre. A község csak később, a 20. század első felében kezdett el igazán terjeszkedni.

A múlt század előtti építészeti emlékekből kevés maradt fenn napjainkig, de azok kiemelkedő szerepet töltöttek be településünk életében és mindegyikük felújításra került! Nem tartoznak közéjük a régi lakóházak és üzletek, amelyek nagy részét lebontották vagy átalakították.

Sorozatunk első részében egy olyan épületről olvashatnak, amelyet ükszüleink, dédszüleink, nagyszüleink, sőt, még a szüleink is láthattak, de több mint 40 éve elbontásra került. Ez pedig nem volt más, mint Vásárosnamény egyik legfontosabb épülete: az első patikaház.

Mielőtt rátérnék a bemutatására, lássuk mit érdemes tudni a régi gyógyszertárakról és a gyógyszerészekről! A betegek gyógyításához ugyanis az orvosok mellett ők is hozzájárultak, mindössze a feladatkörük változott az idők folyamán.

A magyar nyelvben apotéka, patika és „patika szerszámos bolt” formában elterjedt „apotheca” szót olyan csűrök, raktárak, üzletek és éléskamrák megnevezésére használták, amelyekben könyvek, növények és fűszerek mellett gyógyszereket is tároltak. A gyógyszertár szó csak a nyelvújítás korában alakult ki és vált hivatalossá.

A középkortól rendelkezünk magyarországi gyógyszertárakra és gyógyszerészekre vonatkozó adatokkal, s elmondható, hogy nem működött sok patika és jelentős számú gyógyszerész a magyar királyság területén. A gyógyszerkészítőt patikáriusnak hívták, a patikaszerszámot (vagyis a gyógyszert) pedig patikaládában tartották. A gyógyszertárakat ekkor a városok létesítették és a gyógyszerészeket is ők alkalmazták. A gyógyszerészet szabad és céhszerű foglalkozás volt. A gyógyszerkészítés ettől a kortól szorosan összefonódott a patikával, az új gyógyszerek gyakran a gyógyszertárak melletti kis helyiségekben, laboratóriumokban készültek.

A 17. századra már a jelentősebb városainkban, nagyobb kolostorokban és a katonaság állandó táborhelyein is voltak gyógyszertárak. 1747-ben legfeljebb 50 gyógyszertár működött, amelyből néhány szerzetesrendek kezén, a többi pedig gyógyszerészek tulajdonában lévő polgári gyógyszertár volt. Számuk a 18. század második felétől nőtt igazán, amely 1800-ra elérte a 211-et, 1822-ben pedig már 261 működött az országban. 1876-ban Ferenc József fontos törvénycikket szentesített: a XIV. törvénycikk ugyanis intézménnyé nyilvánította a gyógyszertárakat.

A hivatás szeretete, a betegek iránti áldozatkészség, a nehézségekkel való megküzdeni akarás és kitartás mind olyan tulajdonságok, amelyekkel a gyógyszerészeknek is rendelkezniük kell. Szép, sokrétű és különálló szakmájuk sokáig misztikus és sejtelmes munkának számított, amelybe kívülálló nem igazán nyerhetett bepillantást. Ám gyógyszerész sem válhatott akárkiből!

Hazánkban az egyetemi gyógyszerészképzés a Mária Terézia által 1770-ben kiadott Generale Normativum in Re Sanitatis nevű rendelettel indult útjára, amely előírta a gyógyszerészek kötelező egyetemi vizsgáztatását és 1 éves tanulmányuk befejezése után egyetemi oklevéllel való minősítését. Ezt megelőzően ugyanis a gyógyszerészjelöltek nem jártak egyetemre, pályájukra gyógyszertárakban készültek fel, ott szereztek gyakorlatot és ismereteket.

A királynő rendelete alapján csak egyetemen vizsgázott gyógyszerész vezethetett gyógyszertárat. Emellett átfogóan szabályozta a korabeli magyar egészségügy működését, lehetővé tette az egységes gyógyszerellátási gyakorlat és a gyógyszerészeti tudományok hazai kialakulását. A rendelet kiadásától kezdve a gyógyszerészeknek kötelező volt hivatási esküt tenni, amelyet oklevelük elnyerése alkalmával egészen 1955-ig az orvoskari dékán kezébe tettek le.

1888. január 1-től az egyetemi képzést csak sikeres előképzést követően lehetett elkezdeni, amelyre 6 gimnáziumi vagy annak megfelelő reáliskolai végzettséggel rendelkező és a latin nyelvet jól ismerő személy jelentkezhetett. Az előképzés részeként először három évet gyógyszertárban kellett töltenie gyakornokként (meglévő érettségi esetén két évet), majd elméleti és gyakorlati vizsgát kellett tennie egy bizottság előtt. A gyakorlati vizsga receptúrából, egy könnyebb készítmény előállításából, valamint hivatalos gyógyszerek felismeréséből és vizsgálatából tevődött össze.

A szóbeli vizsga anyagát kémia, fizika, növénytan, gyógyszerismeret, a gyógyszerkönyv egy latin nyelvű cikkelyének magyarra fordítása, gyógyszerészi könyvvitel és a gyógyszerészetre vonatkozó jogszabályok ismerete jelentette. A gyakornok a sikeres vizsga után kezdhette meg – 1851-től már 2 évre emelt – egyetemi tanulmányait. Az egyetemi gyógyszerészképzés megkezdésének csak 1912-től lett feltétele a megszerzett érettségi.

Régebben a patikákat gyakran állatokról nevezték el (pl.: kígyó, sas, szarvas), de gyakoriak voltak a keresztény szentekről (pl.: Szent Antal, Szent Margit, Szent László) elnevezett gyógyszertárak is. A vallásos és elvont fogalmak közül legtöbbször az igazság, szeretet, béke és remény szerepel.

1852 előtt a polgári gyógyszertárak ún. reáljogúak voltak, vagyis tulajdonosuk nemcsak gyógyszerész lehetett. Adhatták-vehették (házzal együtt vagy anélkül), örökölhették, bérbe is adhatták; a meghatározó a vagyoni birtoklás volt. Ha a tulajdonos nem gyógyszerész volt, vagy gyógyszerészként tartósan akadályoztatták hivatása gyakorlásában, okleveles gyógyszerészt, úgynevezett kezelőt kellett alkalmaznia.

Az oklevelet szerző gyógyszerész-hallgatók sokszor felmenőik mesterségét folytatták, a család tulajdonát képező patikák pedig biztos megélhetési forrást jelentettek számukra, amit gyakran valamelyik utód vitt tovább. Vásárosnamény régi gyógyszertára és gyógyszerészei esetében azonban ez nem így történt.

Településünk első patikája a főtéren, a református templommal szemben állt. Az épületnek az 1970-es évek végéig sikerült megőriznie régi külsejét, ám akkorra sötétbarna színű falait már alá kellett dúcolni.

Vásárosnamény régi gyógyszertára aládúcolva 1975-ben

(Forrás: Beregi Múzeum Fotótára)

Alapítási évét illetően eltérő időpontokat olvashatunk a dokumentumokban, a legtöbb irat az 1837-es évet jelöli, de 1838 is feltűnik. Az első osztrák összeírás 1849-ben nem tesz említést az akkor még Szerecsen nevű reáljogú gyógyszertárról, csak a tíz évvel későbbi második, amelyben tulajdonosként Herritz Ferenc neve került feljegyzésre.

A római katolikus vallású gyógyszerészhallgató a Hont vármegyei Selmecbányán született 1810-ben. Tanulmányait a Nagyszombati Egyetem jogutódján, az először Budára, majd Pestre költözött Pesti Egyetemen végezte, ahol a tanulókra vonatkozó iratokat 1770 és 1852 között – néhány év kivételével – latin nyelven vezették. A 24 éves korában, 1834. augusztus 7-én megszerzett „jó” minősítésű gyógyszerészi oklevelét ezért Herrith Franciscus névre állították ki.

Régi patikánk alapítójának személyét homály fedi, s bár egyelőre nincs rá írásbeli bizonyíték, nagy valószínűséggel elfogadhatjuk az 1859-es osztrák összeírásban megjelölt Herritz Ferencet, aki a tulajdonosa is volt. Ezt megerősíti, hogy nevét egy Vásárosnamény belterületén lévő telkeket bemutató, 1865-ben készült kataszteri térképen is olvashatjuk, amelyen látható a patika pontos helye is. A gyógyszertár neve eddig ismeretlen okból 1862-ben Reményre változott.

Vásárosnamény akkori patikusáról tudjuk, hogy az 1808-ban született Erdélyi Teréziát vette feleségül, aki egy Mária és egy Etelka nevű lánnyal ajándékozta meg. A Fővárosi Lapok 1869. július 24-i számában azt olvashatjuk, hogy a fiatalok szívesen keresték fel édesanyjukkal a mellbajban szenvedők számára gyógyulást kínáló szolyvai fürdőt, ahová Bereg és a szomszédos vármegyék mellett a távoli fővárosból is érkeztek előkelő látogatók. A gyógyulni vágyók számára kellemes időtöltést jelentett „a pisztráng-fogás és a »Polena« nevű havas megmászása”, de gyakran volt módjuk táncolni is „a jó hírű Gönczi-bandának zenéje mellett.”

Herritz Ferencet 1870-ben a Magyar Királyi Természettudományi Társulat rendes tagjává választották, amelynek díját is befizette. Hivatását 1873-ig gyakorolhatta, halála után a gyógyszertár tulajdonjoga átszállt a feleségére. Ő azonban nem volt gyógyszerész, ezért a patikák üzemeltetésével kapcsolatos rendelkezések értelmében kezelőt kellett alkalmaznia.

Erre Mária nevű lányának férjét, ladmóczi Oláh Gyula gyógyszerészt kérte fel, aki 1875-től 1878-ig látta el ezt a feladatot. 1878-tól már bérelte a patikaházat, néhány év múlva pedig a tulajdonjogot is megvásárolta Herritz Ferencnétől, aki élete végéig Vásárosnaményban élt.

A Bereg nevű, társadalmi és megyei érdekű hetilap tájékoztatása szerint 73 évesen, 1881. május 12-én este 7 órakor hunyt el tüdőlobban (tüdőgyulladás – a szerző), néhány nappal azután, hogy Beregszászba utazott Etelka nevű lányának családjához „egyik kedves unokája, Medvigy Mihály törvényszék biró kis fiának ápolása végett.” Testét a Beregszászban való beszentelés után Vásárosnaményba szállították, és május 14-én, délelőtt 10 órakor helyezték örök nyugalomra római katolikus szertartás szerint. Haláláról röviden a Fővárosi Lapok és a Vasárnapi Újság is beszámolt.

(folytatjuk) 

Filepné Kiss Renáta