A vásárosnaményi embert különleges kapcsolat fűzi a mai várost keresztül szelő folyójához, a Tiszához. Évszázadokon keresztül alakította, formálta és meghatározta a naményiak és a környékbeliek életét, életterét, munkáját és szokásait. Életet, élelmet és munkát adott, olykor azonban pusztított is.

A Tisza Vásárosnamény területén mintegy 8 kilométernyi hosszúságban kanyarog. A város határát az Öreg-Túr torkolatánál található Sárkány-kertnél éri el és a Keskeny nevű holtág közelében hagyja el.

A város lakói, a beregiek és a turisták elsősorban turisztikai és horgászati szempontból gondolnak a Tiszára, s kevésbé elmélkednek azon, hogy egykor igen fontos szerepet töltött be a szállításban. A tiszai áruszállítás több évszázados múltra tekinthet vissza. A folyó leginkább tutajozásra volt alkalmas, de csak tavasztól őszig, és normál vagy nagy vízszint (árvíz) idején.

Györffy György történeti földrajzi munkája is említést tesz arról, hogy a Tisza fontos kereskedelmi útvonalnak számított. A legfontosabb kereskedelmi árucikk a Máramarosban és Erdélyben kitermelt só volt, de lécet, deszkát, egyéb faárut, zsindelyt, faragványokat, gyümölcsöt, aszalványt, pálinkát és lekvárt is szállítottak a folyón.

Magyarország a sóbányászat tekintetében szerencsés helyzetben volt. A kősót könnyebben szállíthatták, a kezdettől fogva királyi birtokban lévő máramarosi és erdélyi bányák pedig a folyók közelsége miatt kedvező helyzetben voltak. A só kitermelését, elosztását és értékesítését az államhatalom központilag irányította, a sóbányák és a sólerakó-helyek között a sószállítás a kincstár költségére történt.

Máramarosban Aknaszlatina, Aknasugatag és Rónaszék, Erdélyben a désaknai, parajdi, vízaknai, marosújvári, tordai, kolozsi és a széki sóbányák voltak a legfontosabbak. A Felső-Tisza mentén fekvő máramarosi sóbányákban a XIII. században kezdődött a sóbányászat.

A kitermelt sótömböket fából ácsolt tutajokra tették és így úsztatták le a Tiszán a három legfontosabb állomásra: Tokaj, Szolnok és Szeged sóraktáraiba. A tutajon kívül dereglyék (széles, alacsony építésű, lapos fenekű, mindkét végén csapott, nagyobbrészt emberi erővel hajtott, ritkábban lóerővel vontatott vízi jármű – a szerző) is közlekedtek a Tiszán és mellékfolyóin.

A drága árucikket román tutajosok szállították a Tiszán, de arról is van adat, hogy a dombrádiak tutajosnak állva szállítottak sót Naményba, Tárkányba és Tokajba. Mivel a tutajok visszaszállítása gazdaságtalan volt, a szállítmány átadása után az érkezési kikötőben szétszerelték azokat, a fát pedig az ottani sóhivatal értékesítette.

Az Erdélyben kitermelt só szállításának másik fontos útvonala a Szamos vidéke mentén húzódott, és Szatmárnémeti volt „az Erdélybe vezető utak csomópontja”. A Szamoson való szállítás fontos pontja volt Csenger, ahol sóraktár is volt.

A sószállítás már az Árpád-korban jelentős méreteket öltött, melyet a XIII. század óta társaságokba, céhekbe szerveződött sószállítók, korabeli szóhasználat szerint cellérek végeztek. Vízi szállítás tekintetében a Tisza és a Szamos közelsége miatt az oklevelekben először 1214-ben feltűnő Namény is fontos település volt.

A szállítók és az utazók számára nélkülözhetetlenek voltak az átkelőhelyek (révek, gázlók, hidak). A Tiszán és a Szamoson már jóval a folyószabályozások előtt működtek révek, így Naménynál is. A középkori utazók számára a révek átkelőhelyként, a vízi közlekedést, szállítást igénybe vevők számára pedig kikötőként is szolgáltak. A középkori források alapján elmondható, hogy az Árpád-korban a Tiszán csak révet használtak, hidakról nem rendelkezünk adattal.

A vásárosnaményi közbirtokosságnak 1433 óta volt révjoga, és 1836-ig e jog alapján a rév kompjával biztosították a Tiszán való átkelést (gondoljunk csak II. Rákóczi Ferencre és kuruc csapatára, akik 1703. július 16-17-én, az itteni vízimalom tutaját és a rév kompját használva keltek át Naményba).

Az átkelőhelyek földesúri, vármegyei vagy kincstári jövedelem forrásai voltak, mivel a használatukért vámmal fizettek. Levéltári adatok alapján elmondható, hogy az ugornyai rév és vám 1339-ben már létezett. A vámfizetés nemcsak a kereskedőkre rótt nagy terhet, hanem az ügyeiket intéző gyalogosokra, lovasokra vagy éppen a közlekedőkre. Vámmentességi kiváltság birtokában azonban mentesülni lehetett annak megfizetése alól.

A vám, különösen a vásárvám kiszabásánál a vízi és a szárazföldi szállítóeszköz nagysága mellett figyelembe vették a szállított áru minőségét és mennyiségét is. A sóvám felügyeletét az ispán mellett a kamaraispán, Erdélyben pedig a vajda is irányítása alatt tartotta.

Egy-egy településen több vámszedő hely is működhetett egymással párhuzamosan, és azok birtokosa nem feltétlenül volt azonos. Az uralkodó a középkortól kezdve ugyanis nemcsak a földet, hanem a vámot is eladományozhatta, vagy engedélyezhette vám felállítását, amelyet a vámtulajdonos aztán saját tulajdonaként kezelt, azaz tovább adományozhatta, eladhatta, kezelésbe vagy bérbe adhatta, végrendelkezhetett róla, zálogba helyezhette, elcserélhette, s ezek már nem voltak királyi engedélyhez kötve.

A vámszedés és a földbirtoklás között azonban nem mindig volt összefüggés, az uralkodó gyakran másnak adományozott egy bizonyos földet és más személynek adományozta az adott földterületen szedhető vámot. A tehetősebb urak arra törekedtek, hogy vagy az egyiket vagy a másikat megszerezzék. Ez nem mindig sikerült, így gyakran a földterület, a rajta szedhető vám, vagy mindkettő megosztásra került.

Így volt ez Kemény János erdélyi fejedelem esetében is, akinek második felesége, Lónyay Anna révén nagy valószínűséggel a naményi vár egyik tulajdonosának is mondhatta magát, illetve Naményban és Beregben is voltak birtokai. Az alábbi, 1660. április 14-én kelt Urbárium (a jobbágynak földesura iránti kötelezettségeit rögzítő irat – a szerző) Vásárosnaményra vonatkozó szakasza a pirossal kijelölt, vámmal („Telonium”) kapcsolatos részben arról tájékoztat, hogy „Vagyon hidos vagy hajó vám is” [amely jövedelmet hozott]. „Mikor soót szállitanak a szálakon (értsd: tutajokon – a szerző), soó vám is szokott” [jövedelmet hozni]. Ez is közös volt gróf Lónyay Gáborral (vagyis meg volt osztva).

Kemény János Urbáriumának részlete a vásárosnaményi vámokról

A sóbányáknak gyakran fontos szerep jutott a települések fejlődésében, sok a sóbányáinak köszönhette városi rangra jutását. Így a máramarosi öt koronaváros (Huszt, Visk, Hosszúmező, Sziget és Técső) mellett az erdélyi Dés, Kolozs, Szék és Torda is.

A kereskedelemnek is nagy hatása volt a városok fejlődésére. Az oklevelek tanúsága szerint a jelentősebb települések a bányák, kereskedelmi utak és a vásárvonalak elhelyezkedésének függvényében alakultak ki. Vásárosnamény a vízi és a szárazföldi szállítás tekintetében is fontos szerepet játszott.

Településünk 1357-től már vásártartási joggal rendelkezett, innen ered nevében a „vásáros” jelző. Ezt Zsigmond király 1418-ban megerősítette, amikor Lónyay Ferenc György nevű fiának kiváltságot adott, hogy Naményban évi és heti vásárokat tarthassanak. 1494-ben Hollós János herceg Naményból a munkácsi várnagyokhoz írt levelében Naményt mezővárosként említi. Ezt a tiszaháti járásban akkoriban és a későbbiekben is csak Beregszász és Vári mondhatta el magáról.

A Habsburgok hatalomra jutásáig a sókereskedést kevésbé korlátozták. A só szabad értékesítéséhez az is nagyban hozzájárult, hogy hajdan minden polgári, katonai és egyházi tisztségviselőt sóval fizettek, tehát a sóval azután tetszés szerint rendelkeztek. A só értékesítését a kincstár szervezte a sóházak, sóhivatalok hálózata révén, melyek felvevő- és árusítóhelyként működtek.

Máramarosból és Erdélyből nemcsak tutajon vagy hajón szállították a sót az elosztóhelyekre. A sóbányákból a vízi utak mellett szárazföldi utakon keresztül is ellátták a sóraktárakat. Az egyik legfontosabb szárazföldi útvonal az ország északi és déli határvidékeit kötötte össze. Ez az út a déli határon fekvő Krassótól Érdsomlyón és Mezősomlyón keresztül Temesvárra vezetett, majd Temesvárról indulva Aradon, Tamáshidán és Váradon keresztül Debrecenbe lehetett eljutni. Innen három irányba lehetett tovább utazni: Nagykálló, Kisvárda és Ungvár érintésével a Vereckei-hágó felé; Miskolc és Kassa irányába, valamint Szatmárnémeti felé.

A só szárazföldi szállítására nehéz, erős, vastag faalkatrészekből, vaspántokkal megerősített úgynevezett „vasasszekereket” használtak, amelyek elé ökröket és lovakat egyaránt befogtak. A sószállító szekér – amelyet hegyi terepen és síksági utakon egyaránt használhattak – négy lőcsös jármű volt, vagyis 4, a tengely külső részére támaszkodó, enyhén görbülő rúdhoz hasonlító függőleges alkatrész (lőcs) tartotta a szekéroldal felső szélét. Tekintettel a korabeli utak állapotára és a szekerek teherbíró képességére egy-egy sóhordó szekérre egy-egy alkalommal 5,5-6,5 mázsa kocsisót raktak (1 kocsisó 9,52 kg-ot, míg a hajósó 3,06 vagy 5,56 kg-ot jelentett).

A szekerekkel történő szállítás esetében is kellett vámot fizetni. A szekéren szállított áruk közül elsőként a só volt az, amelyet a vám kiszabásánál megkülönböztettek a többi árucikktől. Ez a gyakorlat elsősorban ezen árucikk különleges helyzetét mutatja: a só általánosan használt ételízesítő és tartósítószer volt, így nélkülözhetetlennek számított. A sószállítás után a vámot elsősorban természetben, sóban szedték, leggyakrabban 1 só vámot írtak elő egy sószállító szekér után. A só fontosságát az is mutatja, hogy később már mind a sóért menő, mind a visszaúton sóval megrakott szekeret megvámolták.

A szárazföldi, szekérrel történő sószállítás kiindulópontja Tiszabecs volt, ahová a máramarosi sóbányákból tutajon szállították a sót. Fontos sóelosztási és tárolási hely volt még a megyében Nagykálló, ahol sóraktár is volt, illetve Nyírbátor, ami a klasszikus sóút mentén feküdt és sómegállítási joga volt.

A XVIII. században a sószállítás az egyik legtökéletesebben megszervezett ellátási rendszer volt Magyarországon. A század végén a Szatmár vármegyében található Nagykárolytól Szatmár, Máramaros, Ugocsa és Bereg vármegyéken keresztül egy sószállító utat terveztek, amelynek végállomása Namény lett volna. Az alábbi, 1794-ben készült vázlatos térképen a sárga színnel jelzett sószállító út kezdő és végállomása piros színnel, a főbb megállóhelyek – Sárköz, Técső, Huszt, (Nagy)Szőllős, Tiszaújlak, Beregszász – pedig kék színnel vannak jelölve.

A Nagykárolytól Naményig tervezett sószállító út térképen (1794)

A Királyi Kamara igyekezett a sót mindenhová eljuttatni. A minél tökéletesebb ellátás érdekében az ország egész területén sóraktárakat szerveztek, amelyek legtöbbször a közlekedési utak vagy a kikötők mellett voltak. Ezeknek a feladata a vármegyék sószükségletének fedezése volt. A kikötők többnyire a középkori révek mellett voltak, ahol a sószállítók kirakhatták a rakományukat, s ott általában sóraktárnak is lennie kellett.

Naményban is volt sóraktár, ám az alábbi helyszínrajzon azt nem a Tisza-partján találjuk. Az 1804-ben készült német nyelvű dokumentumon látható a Tisza egy szakasza, a partmenti belvizes terület, rét, legelő, ártéri erdő, gyümölcsös, konyhakert és fasorok. A piros a) jelzésű ideiglenes kezelésű sóraktár a település belső részén látható, és hozzávetőlegesen a Kovács Műszaki Üzletház területén állhatott. A raktártól nem túl messze, piros b) jelzéssel Lónyay János udvarháza látható, ami a mai Tomcsányi-kastélytól keletre, a későbbi dohánybeváltó területén van jelölve.

A naményi ideiglenes sóraktár és Lónyay János udvarházának helyszínrajza (1804)

Az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc idején is fontos volt, hogy a sóhivatalok a lehető legnagyobb sókészlettel legyenek ellátva. Duschek Ferenc, az akkori „pénzügy ministerségi álladalmi titkár” – ma pénzügyminisztériumi államtitkárnak mondanánk – 1848. december 22-én Budán kelt, s a Szabolcsi Központi Bizottmánynak címzett leveléből tudjuk, hogy minél hamarabb igyekeztek ellátni a lehető legnagyobb sókészlettel a Máramaroson kívüli szomszéd sóhivatalokat, köztük Vásárosnaményt is!

Azt is elhatározta a pénzügyminisztérium, hogy „a mármarosi összes sóaknákból Tisza Újlakra 200.000, Rhónaszékröl, Sugataghról és Szlatináról Vásáros Naményba 30.000 mázsa só szállíttassék el.” Fontosnak tartották, hogy az említett sómennyiségek 1849 tavaszáig mindenképpen legyenek elszállítva, s felszólították a Szabolcs Központi Bizottmányt, hogy mindent tegyen meg azért, hogy „Vásáros Namény körül lévő megyei helységek – különösen V. Naményi – sófuvarhoz folytonosan, lehető legnagyobb számban jelenjenek meg, s arról kellően értesíttessenek.”

A fuvarbért is megállapították, méghozzá „mázsánként Rhónaszékröl Tisza Újlakra 24, Sugataghról Vásáros Naményba 40, Szlatináról Tisza Újlakra 20, Szlatináról Vásáros Naményba 36, Baranyáról Tisza Újlakra 12 krajcárral határoztatott meg.”

A szárazföldi sóutak az évszázadokon keresztül kiépült közlekedési utakon haladtak, földrajzilag a legkedvezőbb helyeken. Ezek a sóútvonalak később a postautak irányát is meghatározták, majd a XIX-XX. században a legfontosabb fő közlekedési utak lettek. A vasút megjelenése azonban teljesen átalakította a sószállítás hagyományos formáit. A XIX. század közepén a közúti közlekedés fejlődésével és a vasúti közlekedés elterjedésével a sóutak forgalma jelentősen csökkent, több szakaszuk előbb makadám, majd aszfalt burkolatot kapott.

A nagy tömegű sószállítás a középkortól 1920-ig volt jellemző. A trianoni békeszerződés következtében az ország a kárpátaljai erdőségek mellett elvesztette a máramarosi és az erdélyi sóbányákat is, így megszűnt a só vízi és szárazföldi szállítása.

A magyarországi sóellátás ezt követően teljes egészében importra szorult, s a magyar parasztság is rákényszerült a szemcsés alakban hozzáférhető porsó használatára. Őrölt só korábban is létezett, de a kősó jóval keresettebb volt. A parasztság még a XX. század elején is ragaszkodott a nagy darabokban vásárolt kősóhoz, amit a falusi boltokban vagy a vásárokban szerzett be.

Az erdélyi és a máramarosi sóbányák középkori eredetű művelési technikáját az első világháború után a román államigazgatás újjászervezte. Ekkor vezették be a robbantásos sókitermelést, aminek következtében a nagy hagyománnyal rendelkező magyar sóbányászat végleg történelmi emlékké vált.

Vásárosnaményban a mai Czomba Üzletház helyén az 1980-as években sógyár, a mellette lévő, díszes erkéllyel és tetőtérrel ellátott épületben pedig a gyár irodája működött.

Az egykor Kárpátalja és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyék területén át vezető történelmi sóút emlékére a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Fejlesztési Ügynökség Magyarország-Szlovákia-Románia-Ukrajna Határon Átnyúló Együttműködési Program 2014-2020 keretében öt megyei településen miniszobrokat helyezett el.

Vásárosnamény mellett Tiszabecs, Csenger, Nagykálló és Nyírbátor érintett a kezdeményezésben. Minden említett településen elhelyezésre került egy sóbányászt ábrázoló miniszobor. Kolodko Mihály kárpátaljai szobrászművész alkotása Vásárosnaményban a városháza előtti parkban kapott helyet. Látta már?

Kolodko Mihály alkotása a vásárosnaményi városháza előtti parkban

                                                                                      Filepné Kiss Renáta történész                                                                          

                  

Keresés az oldalunkon

További blogbejegyzéseink

Virtuális kiállítás

Ízelítő eddig feltöltött kincseinkből:

Kövess Minket!

Beregi Múzeum Játéksarok

DSCN79953