A múzeumi raktárakban lassan 6 évtizede gyűlő műtárgyak előbb vagy utóbb szinte kivétel nélkül a fényképezőgép elé kerülnek. Ennek több oka is van. A tárgyak dokumentálásán és a Digitális Múzeum fejlesztésén túl egy prózai ok: a kíváncsiság. Hogy mik vannak?

Volt itt már több minden: hamis bálványok, bizalmas anyagok, vízipuska állatoknak, fogadalomlevelek, egy macska és a pipadohány bizarr kapcsolata, gyógyításhoz használt disznóepe és csikólép...

Legutóbb a több mint 100 cifrafa fotózásakor tűnt ki az a tárgy, ami valahogy nem illett a képbe, bár méretében és alakjában is mutat némi rokonságot a fonalgombolyító levelkék négy tagból álló alkatrészével, mégis elütött a többitől. A legtöbbször fogazottan befűrészelt cifrafákhoz képest ez a tárgy az egyenes fogaival kivételnek látszott.

A leltárkönyv megadta a választ, miszerint a cifrafák közé keveredő tárgy egy fakulcs. Van hozzá zár is. Előkerült hát a raktárból a többi alkatrész is, és összeállt a szerkezet, működött.

A leltározó a készítés, a használat és a gyűjtés helyének is Botpaládot tünteti fel, bár további részleteket nem tudunk a készítőről és a készítés idejéről, valószínűleg a falu fához igen jól értő mestere faragta tölgyfából gyaluval, késsel, kétnyelű késsel, vésővel és egyéb szerszámokkal. A zár fa csapolással vagy faszeggel kerülhetett a védendő épület ajtajára, a zár nyelvét az ajtófélfa vájata, vagy az arra szerelt vas vagy fa ütköző rögzítette.

Működése viszonylag egyszerű: a tönk vízszintes vájatában a mozgatható tolóreteszt 3 darab makk rögzíti, amit a kulcs 3 foga emel meg, vagyis nyitja a zárat.

 

 

A Magyar Néprajzi Lexikon többek között ezt írja a fazárakról: „a költséges kovács- vagy lakatosmunkával készült vas zárszerkezetek helyett” készültek a szakirodalomban „makkos fazárnak” nevezett szerkezetek. Ezek rendszerint gazdasági épületek, pincék, malmok, szőlőskertek ajtajait zárták, lakóépületet csak elvétve.

Viski Károly néprajzkutató 1931-ben megjelent tanulmányában már ritkaságként utalt erre a zártípusra. Az írásban képet kaphatunk a magyar nyelvterületen talált fazárak eredetéről, szerkezetéről, működéséről is. Elterjedésének kezdetét 4000 évvel azelőttire becsülte. A legkorábbi feljegyzett darab az ókorból származik, a mezopotámiai Khorsabad palotájának fából készült zárja is ugyanezen az elven működött. Valószínűleg innen terjedt el a Közel-Keleten, Észak- és Kelet-Afrikában, Európa nagy részén, valamint afrikai közvetítéssel Észak-Amerikában.

 

Fazár a Beregi Múzeumból és a mezopotámiai Khorsabad palotájából

 

A mi zárunk nem ókori darab, viszont egyedinek tűnik abból a szempontból, hogy a zár nyitása és zárása a kulcs elforgatásával történik, nem pedig az emelésével, ahogy az a Viski Károly tanulmányában leírt zárakra jellemző.

Egy falusi mester, ezermester tudása és precizitása kel életre a szemünk láttára több évtized után: az ilyen „cifra” fák (de nemcsak cifra és nemcsak fák) miatt válik kulcskérdéssé egyrészt a múzeumi tárgyak értékelése, megőrzése, dokumentálása, közreadása, másrészt a kíváncsiság.

 

 

 

Szöveg és illusztráció:

Szász Csaba