A Bereg – ahogy arról régészeti kiállításunk is tanúskodik – ősidők óta lakott terület, így múzeumunk az elmúlt lassan hat évtized alatt számos, gyűjtőterületünkről előkerült lelettel gazdagodott. Viszont az 1980-ban a Beregi Múzeumba kerülő régészeti lelet, amely az akkori szovjet határnál, a Csaronda-patak töltéséből vagy a Lónyához tartozó Bagolyszállásról került elő, valószínűleg a megtalálókat (leszámítva a kutyát, ami a földből kikaparta) és a muzeológusokat is gondolkodóba ejtette.
Részlet a bikaidolhoz tartozó feljegyzésből
A két szakaszban megtisztított fém tárgy a vastag rozsdaréteg alatt kis méretű, súlyos bikaalakot rejtett, amelyet a feljegyzés szerint állatidolként valószínűsítettek. Az őskori kultúrákban megjelenő agyagból formált, kis méretű, egész alakos ember- vagy állatplasztikákat a termékenységi rítusokhoz, vadászmágiához, bálványimádáshoz kapcsolják, viszont jelen esetben nem agyag az alapanyag, hanem fém: a tisztításkor ezüstként azonosítva. A múzeum 1980. évi jelentésében ez olvasható a tárggyal kapcsolatban: „...meghatározása még nem történt meg.”
A múzeum műtárgyainak fotózása közben került kézbe az a fotópapíros doboz, ami a többi, kis méretű tárgyakat rejtő dobozka között lapult talán évtizedek óta. A dobozban a bikaalak és a hozzá tartozó gépelt feljegyzés. A hiányzó lábszárak és farok miatt robusztus formájú, fémes felületű, de mégis anatómiailag helyesnek tűnő állatszobrocska gyanút keltett az egyszeri múzeumi szakalkalmazottban: létezhet, hogy egy több ezer éves, kultikus szertartásokhoz használt állatfigura ennyire pontosan adja vissza a megformázott bika arányait, testalkatát? Hiszen a művészettörténet szerint az őskori szobrászat jellemzői az eltúlzott nemi jellegek, ellenben az elnagyolt végtagokkal, arccal, fejjel. És miért viselkedik vasként a mágnes közelében? Követve a sejtelmet, az alábbi kérdés fogalmazódott meg: mi a válasza a nagytudású Keresőnek arra, hogy „öntöttvas bika”?
A fotópapíros doboz és tartalma
A nagyjából 23900 darab találatból az elsők között jelent meg az a néhány kép, amire a bejegyzés (köszönjük a Várkonyi Galéria hozzájárulását a képek felhasználásához) írója így hivatkozott: „Öntöttvas bika, Munkácsi Vasöntöde, 19. század.” Ez jelentette a célegyenest a múzeumi könyvtárba, ott is Pusztai László: Öntöttvasművesség Magyarországon című könyvéhez, ami a téma megkerülhetetlen, átfogó kötete. Rövid keresés után a fényképpel is illusztrált, feltehetően levélnehezéknek készült Álló bika bukkant fel, ami a Munkács melletti Selesztón a német származású Valentin Willaschek modellőr tervei és modellje alapján öntöttek 1840 körül.
Részlet az Öntöttvasművesség Magyarországon című könyvből
A méretek egyeztetése után (magasság: 11,5 cm, szélesség: 12 cm) tagadhatatlanná vált nemcsak a hasonlóság, de a megegyezés is, miszerint a kutya által kikapart plasztika nem őskori idol, hanem – bár nem hivatalosan, de valószínűleg – egy 180 éves levélnehezék (a 2009-ben megnyitott Öntöttvas szobrocskák című időszaki kiállításunkon is látható volt ez a fajta levélnehezék) töredéke, amit a földben töltött idő alatt vastag rozsdaréteg borított be, kikezdve a szobor eredeti felületét.
(a függőleges fehér vonal jobbra-balra húzásával összehasonlítható a két fénykép)
A kérdés, hogy a Munkács-Selesztói Vasöntöde bikája vajon milyen kalandos úton került a tőle kb. 40 kilométerre lévő Csaronda-patak töltésébe, egyelőre megválaszolatlan marad...
Szász Csaba
Beregi Múzeum
A „Munkáts” felirat a levélnehezék talapzatán
Az Öntöttvas szobrocskák című kiállítás részlete, bal alsó sarokban a bikával
