Évek óta foglalkozunk a Múzeum archív fotó-gyűjteményének digitalizálásával. Előbb jött a fotókartonok – vagyis azon lapok, melyeken a fényképen kívül rajta vannak a leltári adatok: készítés helye, időpontja, témája, készítő neve stb. – nyers szkennelése és rendszerezése. Majd a leltári adatok bevitele digitális táblázatba. Aztán meg az igazán jó sok munka: a hiányzó kartonok, fotók keresése, no meg a javítás, ellenőrzés. (Ezekről sokat tudna mesélni Szász Csaba kolléga és Tóthné File Dóra kartársnő...)

Közben jönnek – azaz nem jönnek, éppen erről van szó – azok a kartonok, amelyeken nincs meg a kép. Viszont: a filmnegatívon rajta vannak, csak nem készült róluk papírkép. Speciális szkennelővel ezek a fotók is előjönnek, akár több évtizedes „bujkálás” után. Van meglepetés, rácsodálkozás – mármint a muzeológus részéről: ezeket sose látta, még ő sem!

Lassan-lassan összeáll az a digitális archívum, amely aztán készen áll arra, hogy egyfajta adatbázisba kerüljön, ami azért jó, mert…– de ezt majd máskor elmagyarázom. 

És akkor itt vannak előttünk a régi, javarészt fekete-fehér fényképek, több mint húszezer. Néprajzi, történeti és minden más tudományos szempontból hatalmas jelentőséggel bíró képdokumentumok, sok évtized termése. Tárgyak, épületek, emberek főleg.

De legelsősorban mégis: életek és történetek. Feszülve azon kis szürkeárnyalatos papírlapok kétdimenziós felülete alá. Szenvedés és öröm, számtalan megélt sors néz kifele abból a síkból, amit az asztalon előttünk heverő vagy a képernyőn előtűnő fénykép képez. Bennük van mindaz, ami egy emberrel csak történt, a bölcsőtől a koporsóig. Ők néznek minket a múltból, mai nézőket, akármi formában is: lehetnek bár öregember, szilke, kútágas, vagy bontásban lévő házak.

Valami történt – akkor. Aztán az történik meg velünk, bennünk. Mert ami az ősökkel megtörtént, az már ott van bennünk, még ha észre se vesszük.

Ezekből a fotókból válogatok egyet-kettőt a következőkben.

* * *

„Esze Géza és munkatársai fát hasogatnak a múzeumban” – írja a fotókarton. 1985-ben vagyunk.

Olvasgatom az 1980-as években írt jelentéseket a Múzeum munkájáról, melyeket az intézmény igazgatónője írt a „feljebbvalóknak”. Mindegyik bevezetőjében ott vannak a mondatok: az épületben (Máthé-kúria; a messziről jötteknek meg az ittenieknek magyarázom: ez a Rákóczi út 13., a Hivatal meg a Kultúrház között) nincs fűtés. Csupán az irodákban. A kiállítótérben, raktárakban, bárhol – nem lehet fűteni. Nagyon rossz ez embernek, tárgynak. A látogatók megfagynak, a dolgozók nemkülönben. Gyerekcsoportok sem jöhetnek, ha már olyanra fordul az idő. A múzeumi műtárgyak meg mennek tönkre a hidegtől. Penészedés meg a többi ártalom.

Ez megy minden évben, olvasom. De csak nincs változás.

Mikor lesz ennek vége? Mert vége lesz, én ezt már tudom, innen a jövőből.

Aztán az 1991-es jelentésben: győzelem! Bevezették a gázt! Addig viszont fűteni kellett valamivel, ha csak részben is a házat. Volt itt egy nagyon szép öntöttvas kályha, Munkácsról, a híres öntödéből. Gyűjteményünk egyik koronája, neogótikus díszítéssel, a legfontosabb művészi vasöntészettel foglalkozó szakkönyvek is hozzák: a Pusztai¹, a Sabján–L. Kiss–Lengyel², fotóval. Ez szolgált melegével a Múzeumnak, ha megrakták, mint ahogy szolgált azelőtt is, az 1800-as évek közepétől más helyeken. Mint a nyugdíjas, akit visszahívnak dolgozni szakemberhiány miatt.

Az 1990-ben készült fotón a háttérben jól látszik a kályha tornyos felső része, csipkés oromzattal, hegyes kupolával. (A múzeumi irodában egyébként nem vasárnap délutáni zsúr zajlik, sőt nem is egy zugkimérés rejtett életébe nyerünk bepillantást, hanem az ausztriai Asparnból érkezett vendégek fogyasztanak éppen.)

A Munkács-Frigyesfalván öntött, lapokból összeállított, sokszög alakú oszlopkályha természetesen mai is megvan a Beregi Múzeumban. Már rég nem meleget ad, hanem élményt – a vasöntvény kiállításunk más klasszisai között.

De 1985-ben még bőven fogy a fa, és a képen – amelyet a Múzeum egyik akkori derék dolgozója, Esze Gézáné készített a hátsó udvarban – Esze Géza és munkatársai fát hasogatnak.

Varga János