Folytatjuk írásunkat, amelyben az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc vásárosnaményi hőseiről olvashatnak.

Az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharcban az előző bejegyzésben említett Doby Zsuzsanna, Doby Antal és Lauka Gusztáv mellett aktív szerepet vállalt még egy vitkai születésű személy, Uszkay Ignác is.

Pontos születési dátumát nem ismerjük, de feltehetően 1825-ben született. A jelentős földbirtokkal rendelkező szülők azt szerették volna, ha ő is gazdálkodik, ám a társadalmi mozgalmak és a reformkor eszméi magával ragadták. Szatmár vármegye népfelkelőinek és honvédeinek oldalán vett részt a szabadságharcban, számos alföldi és vidéki csatában jeleskedett, érdemeit hadnagyi ranggal ismerték el.

A világosi fegyverletétel után a korábbi blogbejegyzésben ismertetett hősökhöz hasonlóan ő is bujdosni kényszerült. Erre szülőfaluját, Vitkát tartotta a legbiztonságosabb helynek, ott gazdálkodott, majd megnősült és családot alapított. Uszkay Kálmán nevű fia tovább vitte az Uszkay nevet. Mikecz Antóniától ugyanis két gyermeke született, Uszkay György és Uszkay László. Uszkay Ignácnak fia mellett később két lánya is született, Ilona és Etelka.

Krasznay Péter – Mikecz Antónia keresztapja – 1861 és 1916 között írt naplójegyzeteiben így emlékszik Uszkay Ignácra: „Uszkay egy rendkívüli szép növésű és ritka jó magyar arcú atléta volt. Ifjabb korában sok éven át csendbiztos volt. A szabadságharcban Erdélyben Bem alatt szolgált. Hogy vitézül harcolt, a piski-hídnál nyert érdemjel bizonyítja.”

Részt vett a közéletben is, 1871-ben támogatta a vitkai reformátusok tanítólakással kibővített iskolájának építését. Tagja volt a megyebizottságnak, 1867 és 1890 között pedig a Szatmár megyei Honvédegyletnek is.

1902. augusztus 11-én hunyt el Vitkában, „aggkori végelgyengülésben”. Két nappal később Ujlaky Gábor akkori vitkai lelkipásztor búcsúztatta a település 1976 óta lezárt köztemetőjében. A kripta mögötti dombon, „Uszkay honvédhadnagy” feliratú obeliszk jelzi a család sírhelyét, ahová 1909-ben, 49 éves korában Kálmán nevű fia is követte.

Vitka mellett Vásárosnamény lakosai is fontos szerepet játszottak a szabadságharc eseményeiben. Közülük is kiemelkedtek az Eötvös család köznemesi (nem a bárói!) ágának leszármazottai, Eötvös Tamás és fivére, Eötvös Mihály (Szatmár vármegye akkori alispánja), akik kormánybiztosként vettek részt a harcokban.

Eötvös Tamás Vásárosnaményban született 1800. május 26-án. Jogi tanulmányokat folytatott, és csakhamar bekapcsolódott Bereg vármegye közéletébe. 1832-ben főszolgabíróvá, később országgyűlési követté, 1835-ben pedig a vármegye másodalispánjává választották. Ekkor alapította meg Beregszászban a Beregmegyei Kaszinót, amely rövid időn belül a kulturális élet központjává vált.

1841-ben visszaköltözött Vásárosnaményba, ahol táblabíróként dolgozott. 1848-ban a forradalom győzelme után aktívan bekapcsolódott a szabadságharcba. Megszervezte a vármegyei nemzetőrséget, először Beregszász város nemzetőr parancsnokává, majd Bereg vármegye nemzetőr őrnagyává nevezték ki. 1848 novemberében kiemelkedő szerepet játszott a munkácsi vár magyar kézre kerülésében, rövidebb időre a vár ideiglenes parancsnokává is kinevezték.

1849 februárjától Ung vármegye kormánybiztosa volt, majd hatáskörét kiterjesztették Bereg vármegyére is. Hadi érdemeinek elismeréséül május 16-án kinevezték Bereg megye főispánjává.

A szabadságharc bukása után bujdosni kényszerült, marhakupecként (marhakereskedő) faluról-falura járva jutott el Erdélyben élő rokonaihoz. Útja során az egyik faluban egy jómódú székely gazda ételt-italt adott a kezébe és elbújtatta a pincéjében, mert fegyőrök jártak a településen. Mikor másnap elbúcsúztak Eötvös megkérdezte tőle, honnan jött rá, hogy nem kupec, hanem bujdosó magyar. Jótevője így válaszolt: „Ilyen keze, kérem, nincs egy kupecnek, a többit meg kitaláltam.”

1850 tavaszán úgy döntött, hogy nem rejtőzködik tovább, s Haynaunál feladta magát. 1850 júniusában Pestre szállították, ahol haditörvényszék elé állították. Mialatt felesége, ludányi Bay Terézia Pesten fáradozott férje szabadon bocsátása érdekében, Natália és Jenő nevű gyermekeiket Eötvös anyósa, özvegy Bay Józsefné Pósa Zsuzsa vette gondjaiba a ma is álló beregsurányi Bay-kúriában.

Eötvös Tamás kormánybiztos és Bereg vármegye főispánja

(Forrás: Beregi Múzeum gyűjteménye)

A haditörvényszék halálra és vagyonelkobzásra ítélte. Elkobzott vásárosnaményi kúriáját (amelyet nemrég újítottak fel) a császáriak csendőr laktanyává alakították át. A halálos ítéletet 6 évi várfogságra csökkentették, büntetését a csehországi Josefstadt börtönében kellett letöltenie, ahol erős lélekkel viselte sorsát. Büntetéséből „nyugodt és tisztességes viselkedése” okán mindössze fél évet engedtek el.

Felesége szervezetét megviselték az események és 1853-ban elhunyt Beregsurányban. Bár Eötvös később visszakapta birtokait, már nem költözött vissza Vásárosnaményba, ottani birtokát bérbe adta és Beregsurányban élt.

1861-ben Bereg vármegye munkácsi járásának országgyűlési képviselőjévé választották. 1867 júniusában részt vett Ferenc József és Erzsébet királyné koronázási ünnepségén, ahol megfázott, tüdőgyulladást kapott és 67 évesen, 1867. szeptember 16-án elhunyt. Teste a beregsurányi templomban került elhelyezésre.

Az 1830-as években nagy valószínűséggel Eötvös Tamás által építtetett, Jókai úti Eötvös-kúria 1996-os felújítása során egy huszárszablyát és egy franciakovás puskát találtak a padlástér padozatába rejtve, amelyeket a szabadságharcban használhattak.

Az Eötvös-kúriában 1996-ban talált huszárszablya és franciakovás puska

(Forrás: Beregi Múzeum gyűjteménye)

Az 1820-ban született, s a kiegyezés után Vásárosnaményban postamesterként dolgozó Pataki László is részt vett a szabadságharcban, amelyben hadnagyi rangot ért el. 1867-ben leszerelt hadnagyként a nagybányai, 1890-ben pedig a Bereg megyei Honvédegylet tagja lett.

Az 1830-ban városunkban született Balázs István közvitézként vette ki részét a harcokból. A szabadságharc bukása után földművelésből élt.

Az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc idején még két külön települést képező Gergelyi és Ugornya lakosai is részt vettek a harcokban. Az 1833. november 11-én Ugornyán született Czelder Márton egy szabadcsapat tagjaként harcolt, s két ízben meg is sebesült. A szabadságharc bukása után Sárospatakon folytatta tanulmányait. 1856-ban segédlelkészi vizsgát tett, majd Losoncra ment káplánnak. 1857-ben Révkomáromban pappá szentelték. Missziót kezdeményezett Moldáviába és Romániába. Romániában tíz éven keresztül egyházak és iskolák egész sorát szervezte meg, templomokat építtetett. Eljutott Csángóföldre is, az ott élők számát 60-70 ezerre becsülte. Hitt abban, hogy a csángó magyarokat meg lehet menteni: „Vigyázzunk erre a maroknyi magyarságra, mert a világ kertjében mi csak egy viharrongálta fa vagyunk” – írta az egri püspöknek.

1871-ben elfogadta a felsőbányai református egyház meghívását, majd 1884-ben Kecskemétre választották lelkésznek. 1889-ig látta el hivatalát, közben több egyházi hetilapot is szerkesztett. 1889-ben a konventi bíróság szabálytalanságok miatt elmozdította állásából, az ítéletet azonban nem fellebbezte meg. Nagybányai házában keresett menedéket, ahol néhány hónap múlva, 1889. augusztus 23-án elhunyt.

Ugornya és Gergelyi egykori református lelkésze, Fazekas Gedeon is részt vett a szabadságharcban. 1818-ban született Gecsén, apja Fazekas János szintén lelkész volt, anyja Héser Mária. Sárospatakon tanult, ahol 1843-ban fejezte be tanulmányait, 1843 és 1846 között iskolarektor volt Tarpán. 1846 és 1850 között Barkaszón volt lelkész, s ott érte az 1848-1849-iki mozgalmas időszak, melynek során kinevezték a Bereg vármegyében szervezett nemzetőrség hadnagyává.

1850 és 1854 között Tivadarban, 1854 és 1882 között pedig Gergelyiben és Ugornyán volt lelkész. Az ugornyai-gergelyi társegyházban „28 éven keresztül folytatta híveinek állandó szeretete mellett s igazán lelkiismeretes pontossággal, szabad idejében a folytonos tanulmányozáson kivül, kertészettel, méhészettel és gyümölcstenyésztéssel foglalkozva, lelkészi hivatalát, egész haláláig.” 1882. október 27-én hunyt el „reggeli 3 órakor […] orvosilag gyógyíthatatlannak mondott, 3 hónapig tartott betegség után.”

Az ő lelkészsége idején kezdtek el kiköltözni Ugornya akkori lakosai a Tisza romboló munkája miatt a mai Tisza-hídtól mintegy 700-800 méterre északra, a folyókanyar után elterülő, ma már hullámtérben lévő Ó-ugornyáról (Ócskafalu) a töltés túloldalára, a mai Ugornya területére. Az új református templomot 1860-ban kezdték el építeni, az új parókia 1863-ban épült.

1882-ben bekövetkezett halálakor felesége, kézdivásárhelyi Pap Erzsébet, valamint lányaik, Erzsébet, Mária és Ilona gyászolta. Emlékét jegyzőkönyvben örökítették meg, helyére helyettes minőségben Ardai Pál segédlelkészt nevezték ki.

Fazekas Gedeon sírja a gergelyiugornyai temetőben található, amelyen az alábbi felirat olvasható: „Álmát itt alussza 63 évi küzdelem után Fazekas Gedeon ugornyai és gergelyi lelkész Berta és Sándor gyermekeivel. Megh. 1882. okt. 27. Áldás poraikra.” Berta és Sándor nevű gyermekei valószínűleg nem élték meg a felnőttkort. Idősebb gergelyiugornyai adatközlő elmondása szerint az 1960-as években a helyi általános iskola tanulói az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharcra emlékezve minden évben koszorút helyeztek el a sírjukon.

Fazekas Gedeon református lelkész sírja a gergelyiugornyai temetőben

(Forrás: Beregi Múzeum gyűjteménye)

Az 1820-ban született Szőke Ferenc közvitézként harcolta végig a szabadságharcot. A bukás után Ugornyán élt, ahol földművesként kereste kenyerét.

Ahogy Lauka Gusztáv, Uszkay Ignác és Eötvös Tamás esetében is láttuk, a szabadságharc résztvevőit a bukás után gyakran üldözték, bujkálniuk kellett. Szabó János gergelyiugornyai adatközlő egyik rokona is részt vett a harcokban. Egy 1965. január 10-én rögzítésre került beszélgetés során így mesélt harcoló rokonáról és a bujdosásról:

„Az én nagyapámnak, Szabó Istvánnak vót egy testvérje. Én nem tudom megmondani, azt hogy […] a nagyapám szolgált-e nyolc esztendőt, vagy az szolgált, csak az egyik 12 évig szolgált, és aztán amikor a szabadságharc megkezdődött itt Magyarországon, innet, valahunnan Lengyelországbul, Krakkóbul jöttek haza a Lenkey századdal (a Lenkey János parancsnoksága alatt Lengyelországból Magyarországra szökött, és a haza védelmére átállt 6. huszárezred 2. százada – a szerző) és aztán harcoltak az 1848-as szabadságharcban. Amikor az megbukott, az itt, ezen a vidéken is, amikor megjelent, éjjel látogathatta meg csak a rokonságot, mert vigyázni kelletett arra, hogy senki meg ne lássa. Mert az emberiség olyan vót, hogy avval is szeretett hízelegni a hatóság előtt, hogy az ilyesmit feljelentette, habár az a hazát jött védeni. A szabadságért harcolt, és úgy pusztult el, hogy nem is tudtunk rulla sohasem, szóval mint betyár élt Magyarországon.”

Az 1849. évi tavaszi hadjárat során kiderült, hogy a Habsburg Birodalom erői önmagukban nem képesek legyőzni a magyar szabadságharcot. Ezért Ferenc József császár, magyar és cseh király kénytelen volt segítségét kérni I. Miklós orosz cártól, akinek katonai beavatkozása megpecsételte az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc sorsát.

Lehoczky Tivadar „Bereg megye és a munkácsi vár 1848-49-ben” című könyvében olvashatunk a magyar és az orosz csapatok Bereg vármegyében való vonulásairól is. A magyar csapatok 1849 júniusában és júliusában vármegyénkben történt mozgásai az egyes tisztek és alacsonyabb rangú katonák által Kacz Kálmán beregszászi sütő és kenyérszállító részére kiállított nyugtákból is rekonstruálhatóak. Ezek alapján elmondható, hogy Naményon Bányafy Ferdinánd vezetésével a nem túl sikeres 20. kassai honvédzászlóalj biztosan keresztül vonult, amely már május 20-án 600 kenyérrészletet vehetett át Beregszászban. Bereg vármegye központja akkor Beregszász volt, és Kárpátalja felé az egyik legjobban járható út Vásárosnaményon keresztül vezetett.

Lehoczky leírásából megtudhatjuk, hogy az orosz csapatok 1849 augusztusában Debrecen felől többször is keresztül haladtak Vásárosnaményon. Először augusztus 14-én indult el Debrecenből egy kisebb had Karlovics altábornok vezetésével az Ung és Bereg vármegyében portyázó magyar csapatok leverésére és Beregszász elfoglalására. Így „Karlovicz némileg megszaporított különítményével csakugyan megjelent e tájon. Előcsapata minden fenakadás nélkül kelt át Naménynál a Tiszán és aug. 19-kén Beregszászhoz közeledett.”

Augusztus végén és szeptember elején nagyobb létszámú orosz csapat vonult át Vásárosnaményon, amelynek katonái különböző hadtestekhez (könnyű lovasság, gyalogos hadosztály, vadászok és ágyúütegek, doni kozákok, huszár- és cserkeszcsapatok) tartoztak, létszámuk pedig meghaladta a 70 000 főt!

Lehoczky leírása szerint a fennmaradt nyugták alapján Róth Mózes vásárosnaményi bérlő nagy mennyiségű pálinkát szolgáltatott ki az orosz katonák részére. Egészen pontosan augusztus 29-én egy dsidás osztálynak (hosszú nyelű, kétélű lándzsafajtával felszerelt lovas katona – a szerző) 409 adagot, a 21. ágyú ütegnek augusztus 30-án 406, augusztus 31-én 186 adagot, szeptember 2-án pedig 372 adagot. A 3. ütegnek szeptember 1-jén 1560 adagot, majd 12 adagot. A 3. könnyű ütegnek szeptember 4-én 1268 adagot. Az élelmezési 4. osztálynak szeptember 5-én 260, szeptember 11-én pedig 5757 adagot. Összesen 10 744 adagot, illetve 1790 4/6 iccét, „melynek ára tett 1790 forint 40 krajcár váltó vagyis 716 forint 16 krajcár pengő volt (ezüst pénzben).” A pálinkára vonatkozó nyugtákat Róth engedményese, Meisels Kálmán 1849. október 19-én adta át Boksa Márton élelmezési biztosnak.

Az orosz csapatok természetesen elérték Gergelyit és Ugornyát is. Augusztus 30-án a „Sándor” nevű ulánus ezred (lándzsával fegyverzett többnyire lengyelekből álló könnyűlovas katona – a szerző) egy része Ugornyán volt, augusztus 31-én pedig az Elerti alezredes által vezetett IV. vadászcsapat Gergelyiben és Ugornyán.

Vitkában is járt orosz haderő. Bokor János, az akkori vitkai római katolikus lelkész jelentéséből tudjuk, hogy amikor a katonák Beregszász felé vonultak érintették Vásárosnaményt és Vitkát. Arról is beszámolt, hogy az orosz tüzéregységek a vitkai határban, a Tiszánál táboroztak és „irtották” a környező gyümölcsfákat.

A jelenleg rendelkezésünkre álló adatok szerint a mai Vásárosnamény egykori lakosai közül a blogbejegyzésekben említett személyek vettek részt aktívan az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharcban. Emlékezzünk őseinkre, hőseinkre!

Filepné Kiss Renáta