Folytatjuk a megyei és vásárosnaményi alagút-mondákról szóló írásunkat. 

Az egykor Vásárosnamény délkeleti részén álló várkastélyhoz is fűződik alagút-legenda. A kívülről mély vízzel teli vizesárokkal, azon belül pedig palánkkal körülvett vár Lónyay András beregi alispán végakaratának megfelelően épült annak emlékére, hogy egy vadászat alkalmával vendégül láthatta Mátyás királyt.

Területét tekintve a mai Eötvös utca végén, az út mindkét oldalán álló házaknak és kertjeiknek, illetve az Eötvös utcából nyíló Kraszna utca elején lévő néhány háznak és a hozzá tartozó kerteknek a helyén állt. Bár nem tudunk arról, hogy ostrom alá vették volna, a vizesárok és a mocsaras talaj miatt valószínűleg jól védhető helynek számított.

Többen úgy vélték – köztük Babus Jolán is –, hogy az 1610-ben már álló várat alagút kötötte össze a református templommal, a Tomcsányi-kastéllyal és a munkácsi, de akár a vajai várral is! Az 1970-es évek végén egy érdekes eset tovább erősítette a legendát. A települést átszelő mély vízelvezető csatorna építése során ugyanis a református templom környékén több betemetett földalatti üreget is átvágtak. Ez izgalomban tartotta az emberek képzeletét, találgatták azok rendeltetését. Az emberek egy része úgy gondolta, hogy biztosan az említett alagúthoz tartoznak.

Később azonban tisztázódott a rejtély, mert kiderült, hogy valójában gabonavermek voltak, amelyeket Csiszár Árpád is megvizsgált. Hajdan valószínűleg ott helyezték el a vizes területen fekvő várkastély és uradalom gabona-tartalékát. Régen sok helyen használtak ilyen speciális módon épített föld alatti magtárakat, amelyekben a gabona teljesen el volt zárva a levegőtől és nem indult rothadásnak.

Az tény, hogy biztonsági okokból erődítményekből, de még várkastélyból is vezettek ki föld alatti járatok (pl. kitéglázott szennyvízelvezető csatornák), ám ezek csupán néhány száz méteresek voltak, meg sem közelítették a kilométernyi hosszúságot. Ha csupán a földrajzi távolságot vesszük figyelembe, akkor még a mai technikai feltételek mellett sem lenne egyszerű elvégezni egy olyan mélyépítő munkát, amely által létre lehet hozni egy lovas vagy kocsis számára is használható alagutat.

A több száz évvel ezelőtti viszonyok között pedig még nehezebb lett volna kivitelezni, különösen a Tisza folyó alatti alagutat, amelynek létesítéséhez speciális technikai eszközökre és módszerekre lett volna szükség. Európában az első (Temze alatt húzódó) vízi alagutat 1843-ban adták át.

De még ha rendelkezett is volna megfelelő munkaerővel és anyagi fedezettel a Lónyay család azok megépítéséhez, rengeteg téglára lett volna szükség a felesleges munka elvégzéséhez, amelynek a szellőzését is meg kellett oldani. A hosszú alagút megépítése tehát célját tekintve értelmetlen, fizikailag pedig szinte lehetetlen volt.

A munkálatokat a vár környékének vizes talaja is nagyban nehezítette volna. Az építmény 1668-as leírása ugyanis arról tájékoztat, hogy a kétszintes palota alatt „két kőbolt vagyon, a boltok alatt végig jó boltozatos téglábúl rakott pince, most is víz vagyon benne”. Nem véletlenül tárolhatták a gabonát a templom melletti föld alatti vermekben. Vaja felé pedig az omladékony, homokos talaj sem tette volna lehetővé egy stabil alagút építését. Tehát egyik irányban sem valószínűsíthető alagút.

Idősebb vásárosnaményi lakosok egy másik alagutat is feltételeznek, amely az 1945-ig Eötvös Sándor és feleségének lakhelyéül szolgáló, ma is álló Eötvös-kúriát és a helyi tűzoltóság melletti Polgárvédelmi Bázis épületét köthette össze, amely az egykori vár területén kívül volt. 1945-ig Eötvös Sándor testvére, Eötvös Tamás lakott benne. Elmondásuk szerint az 1960-as évek végén, 1970-es évek elején gyermekként iskolatársaikkal a két épület közötti területen föld alatti, kő- vagy téglaboltozatos, folyosó-szerű járatban játszottak, ami 1,5-2 méter magas volt. Valószínűleg pinceként funkcionált.

A vásárosnaményi alagutakkal kapcsolatban elmondható, hogy eddig semmiféle emlék vagy régi dokumentum nem került napvilágra, létüket semmi nem igazolja a szóbeszéden kívül. Az Eötvös család egymástól nem túl messze lévő lakóhelyeit összekötő esetleges alagút létének vagy nem létének egyértelmű kiderítéséhez régészeti feltárásra lenne szükség.

Ha alagutakat eddig nem is találtak településünkön, II. Rákóczi Ferenc és kurucai emlékezetét történetekben a helyi lakosok is megőrizték. A megkérdezettek megemlékeznek a gyermek Rákóczi nevelőjéről, akiről 1962-ben az egyik adatközlő így nyilatkozott: „Dajkája a szabolcsi nemes Kőrösi György [sic] páratlan hűséggel nevelte a kis Ferencet és mérgezéstől tartva ő lett a szakácsa, mindenese, így végezte el a gimnázium két alsó osztályát.” Ugyanezen adatközlő a rézpénzekből öntött harangokról is tájékoztat. Elmondása szerint a rézpénzek anyagából ágyukat és harangokat öntöttek. Ilyen harang volt például a berkei (Gömör megye) református egyház részére adott libertásokból (Rákóczi idején vert rézpénz – FKR) készült 4-5 mázsás harang, aminek a feliratát is lejegyezték.

Az itt élők meséltek Babus Jolánnak Rákóczi fájáról is, s ezt a néphagyományt az egész környék ismerte: amikor a „bujdosó” fejedelem a szabadságharc vége felé Nyírkarászból Ilken át ismét Vásárosnaményba érkezett, a Páskumban (ma: Arany János utca) tanakodott néhány hű emberével. A megbeszélés után közösen szalonnát sütöttek, utána pedig leszúrta a nyársát a földbe. Nem vette ki senki, így gyökeret eresztett és olyan terebélyes ezüstnyárfa lett belőle, hogy több ember tudta átfogni a törzsét, s csak 1949-ben vágták ki. A Rákóczi-fa régi, Vásárosnamény nevezetességeit ábrázoló képeslapokon is feltűnik.

Egyes kutatók szerint a népi adatközlők a mondákat gyakran eredeti népköltészeti alkotásként mondták el a gyűjtőknek, ennek ellenére elbeszéléseikből kimutatható, hogy a mondaanyagot és a néphagyományt nem egyedül a nép alkotta. Kialakulásukban a szóbeli tradíció mellett nagy szerepe volt a nyomtatványoknak (pl. kalendáriumok) és a közoktatásnak (tankönyvek szövegei).

Az adatközlők településeihez kötődő történeteket és a mondákban feltűnő vándormotívumokat (pl.: a Rákóczi lova lábára fordítva felvert patkó, alagút, Rákóczi-fa) azonban egyelőre nem tudták egyértelműen visszavezetni a XIX–XX. századi magaskultúrára (nyomtatványok, tankönyvek). Ezek a történetek egységes nemzeti történelmi tudást tükröznek és elképzelhető, hogy valódi néphagyományok. De annak ellenére, hogy ezek nem találhatóak meg a nyomtatott kiadványokban, még nem lehet teljesen kizárni, hogy az iskolákban vagy nyomtatványokból sajátították el.

A mondák feldolgozása nagyon fontos a nemzethez tartozás, a nemzeti identitástudat fejlesztésében. Az emlékezés az, ami a múltat élővé teszi, s a monda addig él, amíg szájról-szájra adják. Az emlékezet és a néphagyomány azonban sokszor önálló életet él, függetlenedik a tényektől – ami persze nem baj –, így a Vásárosnaményban és annak környékén élő emberek alagutakba vetett hite tovább él.

Filepné Kiss Renáta